A Kamera nélkül című kiállítás Szabó Dezső alkotói pályája 2015 óta tartó korszakának extenzív, a teljesség igényével fellépő bemutatása. E korszak képeinek együttes, összefoglaló jellegű prezentálása mindenképp szükségszerű döntés volt. Egyrészt mivel igen következetes munkásságán belül ez az ötéves pályaszakasz kisebb fordulatot jelent, másrészt mivel e periódus sorozatai sok tekintetben egyetlen gondolati ívre vannak felfűzve, és így komplex egységet alkotnak.
A tárlat hét képsorozat – Fekete-fehér (2015), Exposed (2016), A fény határai (2017), Skála (2018), Üres képek (2019), Kiterjesztett spektrum (2020), BLUE (2020) – 121 művét, mintegy 157 munkát vonultat fel. Az alkotások összefüggésükben először vannak kiállítva. Korábban a Vintage Galéria mutatta be rendszeresen a legfrissebb egységeket, majd az első négy sorozatot 2018-ban a Magyar Fotográfiai Múzeum. Ugyancsak a múzeum és a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum együttműködésében, Pfisztner Gábor tanulmányától kísérve Darkroom címmel könyv, album alakjában is megjelentek a Fekete-fehér, az Exposed, A fény határai és a Skála képei.
Szabó Dezső pályája 2015-ös fordulatának elsőre nyilvánvaló, tisztán technikai oldalát a Kamera nélkül kiállításcím igen pontosan leírja. A művész képelméleti, mediális kutatásai során erőteljes redukciókat hajt végre. Elemi részeire bontja a fotográfiai képalkotást, mivel elhagyja annak egyik leglényegesebb elemét, a kamerát, a továbbiakban pedig a témát, eljuttatva a médiumot annak nullfokára. A puszta emulzióra és annak hordozójára, a papírra redukálódó fotográfiai ábrázolás leveti, vagy inkább kérdésessé teszi specifikus medialitását, és puszta képpé absztrahálódva hozza játékba a fotográfiai és festészeti kontextus számos elemét.
Az így létrejött munkák látszólag erősen különböznek Szabó korábbi pályaszakaszának szimulációs, médiumkritikus narratíváitól, vizsgálódásuk iránya azonban szerves folyamatosságot és következetességet, sőt egyfajta önmagára való visszahajlást mutat. Az alkotó korábbi, monokróm festészeti praxisának bizonyos kérdéseit most újra és expliciten megfogalmazza, ám egy másik médium anyagában, anyagszerűségében. Ahogy az Exposedhez fűzött reflexiójában írja: „A monokróm festészet a festészet alapvető nyelvi eszközeinek vizsgálatát teszi meg tárgyának. Még ez a redukált forma sem tudja azonban maradéktalanul kivonni magát az asszociációk teljes köréből. A fotófestményben megjelenítő elemmé maga a festészet módszere/technikája válik. A festészeti nyelv alapelemei jelennek meg, egyszerre eltakarva és felmutatva azt a törekvést, hogy önmagában a fényérzékenység fogalma hogyan jelenik meg a képen.”
A sorozatok változatos stratégiákkal élnek, és számos perspektívából és processzuson keresztül jelenítik meg a Szabót érdeklő képelméleti problémákat. Alapvető azonban, hogy a munkák nem pusztán önreferenciálisan, Szabó életműve korábbi szakaszára hajlanak vissza, hanem a fotográfia elemi összetevőiig, a fotográfia kezdeteiig. Paradox mozgással úgy beszélnek arról, mi az, hogy kép, illetve mikor kép már és még az ábrázolás, hogy kikerülik a digitális képalkotás felé történő előrelépést, és visszahátrálnak az analóg fotográfia alapegységeiig. Jelen esetben a kamera nélküli fotogram módszeréig, ami talán a legplasztikusabban mutatja fel a fotográfiát mint nyomot, nyomhagyást, hiszen a képalkotó elemek egy tárgyra, a fényre és az emulziót hordozó papírra redukálódnak (Fekete-fehér). Szabó azonban „az ütött résen tovább” (Mészöly Miklós) haladva kiiktatja a tárgyat is, és a lehető legkevesebb beavatkozással pusztán hagyja lecsorogni a papíron az emulziót (Exposed). A fényt rögzíteni akaró, némiképp önveszélyes processzusai egyikében pirotechnikai eszközök segítségével rögzíti, ábrázolja az égés nyomát, a vakító semmit (A fény határai). Ironikus fotográfiai reflexiójában a kép tárgya a kép hiánya lesz, mivel különböző üres negatívtartó tasakok, diakeretek nyomát, azaz bizonyos értelemben a képek kereteit mutatja csak be (Üres képek).
Legújabb munkáiban vizsgálódásai a színes fotográfiai képalkotásra irányulnak. Absztrakt művein a feketével kiegészített spektrum színeit, továbbá a kék változatait egy újabb, archaikus fotográfiai technika, a cianotípia segítségével kérdezi ki. Ezek mögött erős elméleti háttér, kutatómunka rejlik, létrehozásukat pedig tudományos módszeresség és szigor jellemzi, ami a befogadó számára láthatatlan, hiszen egy monokróm kék képet szemlélve nemcsak az nehezen eldönthető, hogy fotót vagy festményt látunk-e, de az is, hogy elkészítéséhez pár másodperc, esetleg több óra exponálás vagy többnapi munka kellett.
Szabó izgalmas és nyugtalanító, látásunkat, képértésünket újragondolni kényszerítő processzusai a képet a fényérzékeny emulzióra és a hordozó papírra, azaz a tovább már nem redukálható anyagra korlátozzák, és így mutatják fel. A kép tárgy, dolog lesz; az, ami; utak, jelentések nem vezetnek el tőle-belőle, mert meg van tisztítva ezek kialakulásának alapfeltételeitől. Ez a letisztítás azonban kiemeli, mintegy negatívban mutatja meg azokat a pályákat és módokat, ahogy a képeket nézzük, értjük, pontosabban érteni véljük. Ez pedig nem kevés. (Megtekinthető szeptember 25-től október 4-ig.)
Cséka György
Megjelent a Műértő 2020. augusztus-szeptember-októberi lapszámában
