Pál Zsuzsanna Rebeka telefonnal készült, korábban Facebookon publikált képeiből nyílt, nem virtuális kiállítása elégedett tenyérdörzsölésre késztetheti a fotóesztétákat, a művészetszociológusokat, a kommunikációkutatókat vagy a genderelméleti szakembereket. Az utóbbi évek globális kultúráját mi sem jellemzi jobban, mint a végletekig demokratizálódott kommunikációművészet.
A szinte mindenkinek rendelkezésére álló eszköz alapvető, eredeti funkciója a verbális kapcsolattartás; az elsődleges publikációs közeg – mely már akár a fotózás/alkotás pillanatában szerepet kaphat – a ma legerőteljesebb tömegkommunikációs közeg: a virtuális közösségi média; a „műtárgy” pedig egy bonyolult bináris adat.
Ma már közhely és evidencia, hogy kultúránk képi formában létezik, W. J. T. Mitchell 1994-es pictorial turnje óta tovább és nagyot fordult a világ. A képek életformánkká váltak. Olyannyira a vizualitás vezeti a személyközi kommunikációt is, hogy számos online alkalmazás a szöveget még kiegészítésként is száműzi a kép mellől. Pál Zsuzsanna Rebeka fotói több mint tíz évvel ezelőtt, szerencsére a kőkori Facebookon, és nem a fiatalabbak közt mára szintén elavulttá vált Instagramon debütáltak: az alkotó még fel tudta tenni az azóta mások oldalán is karriert befutott kérdést a közösségnek: „Mi ez, hol járunk?” Ugyanis a művészi hivatást akkor a gyereknevelés miatt szüneteltető Pál Zsuzsanna Rebeka képein az eleinte babakocsi-tologatás, majd sétáltatás közben megfigyelt Budapest különleges szemmel – úgy is, mint tekintet – kiszúrt részletei tűntek fel rejtvényként. A helyes megfejtők krémest kaptak az egyik feladvány, a Bank utcai Sport cukrászda üvegpultja mögül.
Erre emlékezett a mostani kiállítás címe, mely ezúttal nem sütizéssel, hanem egy tárlattal ajándékozta meg a lelkes „követőket”, mivel az intermédiaművész, látványtervező és esztéta vizuális rejtvényei ezután is folytatódtak. Rengeteg fotó halmozódott fel a profilján, fokozatosan elhagyva a feladványfunkciót, egyre letisztultabb, mélyebbre ható pillanatképekkel örvendeztetve meg a virtuális baráti/ismerősi kört.
A létmódváltás után, a Facebookra szánt bináris kódból teljes értékkel bíró, papíralapú nagyításként manifesztálódott munkák kiállítási műalkotásként is működnek, sőt. A galéria falára akasztott, üveg mögötti, keretezett képek mellett az igazi bő bugyrot a tér közepén lévő posztamensre helyezett vaskos, a művész által készített ódivatú, bojtos-fotókartonos fotóalbum képezi. Kedvesen hívja fel a figyelmet a megváltozott befogadási szituációra: amíg ezeket a képeket korábban talán laza zsírréteggel is fedett telefonunk képernyőjén hüvelykujjal pörgetve fogadtuk be, itt a fényes fotókat tartalmazó tekintélyes méretű albumhoz két pár cérnakesztyűt mellékelt a művész.
Az albumban is, ahogy a falakon, az egyébként önmagukban is megálló fényképek csoportosításukkal, egymásra következésükkel plusz történeteket adnak ki, képi, gondolati, érzéki, érzelmi ritmikát hoznak létre. A fotókon a létezés gegjei, a közhelyek túlcsordulása; hol tisztán látványbéli örömök, hol intellektuális, politikai/társadalmi érzékenységű témák köszönnek vissza. S e vizuális találatok szerzője, a városi felfedezés, az utcák, terek épületek és egyéb kiegészítők (kukák és kamionlökhárítók) értő szemlélője és közvetítője nem a céltalanul kószáló férfi művészlélek, hanem a babakocsit toló, gyereket nevelő nő: a mother-flaneuse. (Megtekinthető előzetes bejelentkezéssel március 12-ig.)
Nagy Mercédesz
(Megjelent a Műértő 2020. márciusi számában)
