A mítoszgyártás kora lejárt. Az Emil Nolde hagyatékát gondozó Stiftung Seebüll Ada und Emil Nolde igazgatósága és kuratóriuma 2013-tól szakított addigi gyakorlatával, és a korábbi, erősen szelektált részletközlésekkel ellentétben megnyitotta teljes archívumát a független kutatók előtt (Műértő, 2019. június). Ismeretlen, nem publikált adatok kerülhettek így nyilvánosságra, a náci hatalmasságok irataitól a festő többször átfogalmazott önéletrajzán át a házaspár és a barátok bizalmas levelezéséig.
Ezek nemcsak árnyalják, hanem gyökeresen megváltoztatják a hitleri érában és az NDK-ban kialakított, teljesen másként festő összképet. A legfrissebb eredményeket és tanulságokat egy most megjelent kötet – Emil Nolde. Eine deutsche Legende. Der Künstler im Nationalsozialismus (Emil Nolde – egy német legenda. A művész a nemzetiszocializmusban) – foglalja össze.
Emil Nolde (1867–1956) hosszú élete és munkássága a legszélsőségesebb végletek között zajlott. A fríz paraszti származású művész (eredetileg Hans Emil Hansen) a dán–német határon fekvő szülőfaluja nevét vette fel, amikor 1902-ben feleségül vette a dán papleányt, Ada Vilstrupot, majd Berlinbe költöztek. 1906–1907-ben a Brücke művészcsoport, 1908-tól a Berliner Secession tagja volt, de 1910-ben összekülönbözött Max Liebermann elnökkel, ezért kizárták. Miközben egyre nagyobb sikereket arattak újszövetségi témájú festményei, és mecénásai között számos zsidó műgyűjtő és múzeumigazgató akadt, szűk baráti körében egyre radikalizálódott antiszemitizmusa.
A házaspár 1933-ban lelkesen üdvözölte Hitler hatalomra jutását, mert tőle remélték Nolde hivatalos állami festővé való kinevezését. A művész hónapokig dolgozott a „zsidókérdés” területi megoldásának tervén. Himmler díszvendége volt a müncheni Hitler-puccs tízéves jubileumán, majd a Führer beszédét követő díszvacsorán a Hofbräuerei sörcsarnokban, akárcsak a Reichskulturkammer (Birodalmi Kulturális Kamara) berlini megnyitóján. Az Aufruf der Kulturschaffendent (a kultúraalkotók kiáltványát) 1934 őszén aláírva Nolde személyesen is támogatta Hitler népvezéri szerepének megerősítését, egyúttal belépett a náci pártba.
Ennek köszönhetően kétszer is sikerült megakadályoznia, hogy kizárják a porosz művészeti akadémiából, de 1937 júliusában, az Elfajzott művészet müncheni propaganda-vándortárlatán mégis tőle válogatták a legtöbb biblikus képet a főfalakra. Elkobzott művei visszaszerzése érdekében levelekkel bombázta a náci funkcionáriusokat, köztük Rust nevelésügyi és Goebbels propagandaminisztert. Végül sikerrel járt, sőt 1938 végétől kivonták festményeit a kiárusításra vagy megsemmisítésre szánt anyagból, és nevét törölték az „elfajzottak” közül. Két évvel később, 1940-ben levelet írt Hitlernek, és ismételten biztosította egyetértéséről a rezsimmel, valamint a háború kitörésekor érzett öröméről. Ebben az évben könyvelhette el karrierje legmagasabb bevételét, de amikor Himmler helyettese, Reinhard Heydrich erről a propagandaminisztériumban tudomást szerzett, azonnali hatállyal kizárták a birodalmi művészeti kamarából. Ez azzal járt, hogy nem adhatott el, nem állíthatott ki, alapanyagokat sem szerezhetett be, ezért kollégái, barátai segítették karton-, vászon-, ecset- és festékküldeményekkel. Miközben 1944 elején hiába próbálta e tilalmak feloldását elérni, berlini lakását – közel 3000 grafikájával, akvarelljével és rajzával együtt – lebombázták, ám ő az utolsó percig bízott „a végső győzelemben”.
A háború után, 1946 őszén Kiel nácitalanítási bizottsága felmentette, és művészetének hivatalos elutasítását „a rendszerrel szembeni ellenállásként” interpretálta. Ettől kezdve sikersorozata feltartóztathatatlan: 1951-ig száznál több nagy vászna készült el korábbi akvarelljei – a „meg nem festett képek” – alapján. Hazai és külföldi szerepléseinek, elismeréseinek az 1952-es Velencei Biennálé grafikai díjától a francia érdeméremig se szeri, se száma.
Ám az ördög a részletekben rejlik. A két háború közötti Kulturkampf eleinte az urbánus–népi vagy az idegen szellemű, idejétmúlt impresszionizmus és a vérbeli, újító német expresszionizmus közötti ideológiai szembenállásra korlátozódott. De Nolde már 1911 nyarán, egyik legrégebbi támogatójának, a jogász és műgyűjtő Gustav Schieflernek írott levelében kifejtette: „A Sezession vezetői, Liebermann, Corinth, Pechstein, Segal mind zsidók, a műkereskedők mind zsidók, a vezető művészeti írók és kritikusok szintén, rendelkezésükre áll az egész sajtó, és zsidók a művészeti kiadók is. A zsidó festők ügyesek, jobbára intelligensek, de nyüzsög és szószátyár mind, előadásokat tartanak, írnak és szónokolnak, ahol csak lehet, és nem nehéz sikert aratniuk, hiszen összefonódásaik révén mindenütt jelen vannak a műkritikában, a műkiadásban és műkereskedelemben…” Noldéék 1929-ben a feleségek levélváltásának során visszakérték ezt a levelet attól tartva, hogy a nyilvánosság is megismeri. A címzett azonban másolatot készített róla, mely évtizedeken át lappangott, de végül előkerült.
Amikor 1938 nyarán emigránsok német avantgárd művekből Londonban megrendezték az „elfajzott művészet” ellenkiállítását, és Noldét kollaborációval vádolták, megírta hírhedt magyarázkodó nyilatkozatát, amelyet Otto Dietrich birodalmi sajtófőnöknek és más náci vezetőknek postázott. Ebben többek között ez a mondat is szerepelt: „Amíg élek és művész vagyok, nyílt harcban állok a német művészet elidegenítése, a tisztátalan műkereskedelem és a mérhetetlen zsidó művészeti túlhatalom ellen, de ha immár évek óta támadnak és üldöznek arról az oldalról is, akikért és akikkel küzdöttem, akkor itt olyan félreértéseknek kell lenniük, amelyek tisztázásra szorulnak.” Az idős mester vágyálmainak ez az abszurd produktuma is magyarázza, hogy az utolsó percig hitt Hitlerben és a nácizmusban, miközben paradox mellőzöttségét a kortársai által meg nem értett zseni osztályrészeként értelmezte.
A legújabb kutatások adatai szerint 1933-tól a művészetét nagyra tartó múzeumigazgatók, galériások, műgyűjtők és kulturális funkcionáriusok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a hatalmat „hozzászelídítsék” – akár olyan cselek bevetésével is, hogy vitatott figurális képeit tájakra és csendéletekre cserélték. Hitler hatalomátvételének éve éles cezúrát hozott munkásságában is: a biblikus „zsidó” témákat a pogány mítoszok hódító vikingjei váltották fel. De hiába. Hitlerig érő kapcsolataik privát levélváltásaiból kiderül, hogy a fiatalon az akadémiáról elutasított, amatőr tájakat és csendéleteket pingáló Führer dührohamot kapott a művész képei láttán, és még hetek múlva is csak úgy emlegette, „az a disznó Nolde”, valahányszor szóba került.
Az új NDK-ban viszont szükség volt a kevés „jó német” hősies ellenálló-mítoszára. Így született az önkéntes belső emigráció, a festéstől való teljes eltiltás, vidékre száműzetés, szobafogság, rendszeres vegzálás és ellenőrzés hamis legendája. Valójában azonban csak egyszer kereste fel lakásán a helyi Gestapo-főnök – akkor is előzetes telefonegyeztetés után. (Emil Nolde. Eine deutsche Legende. Der Künstler im Nationalsozialismus. Prestel Verlag, München–London–New York, 2019. 384 oldal.) Wagner István
Megjelent a Műértő 2019 téli duplaszámában
