A párizsi vásári naptár meghatározó hónapja a szeptember, ugyanis 1962 óta ekkor rendezik meg a legkiemelkedőbb galériákat tömörítő La Biennale Paris-t – mely harmadik éve a neve ellenére éves eseménnyé vált. Az elmúlt években a vásár minőségének lassú hanyatlását figyelhettük meg, így az eseményt a szakma a szokásosnál is nagyobb érdeklődéssel – és aggodalommal – várta. A francia műkereskedelmi piac az elmúlt 10-15 évben hatalmas változáson ment és megy keresztül.
Az egykor elismert galeristák lassan kiöregednek, ahogyan bizonyos területek, például a középkori vagy XIX. századi bútor, a kárpitok, a XVIII. századi festészet gyűjtői is. Egyre nehezebb elsőosztályú és ritka műtárgyakat találni, az ezzel foglalkozó szakértők köre is leszűkült. A vásárlók ízlése változik, egyre inkább a kortárs irányába mozdul, a nagy galeristák második generációs tagjai pedig csak ritkán kívánják szüleik útját folytatni.
A Biennale igencsak borsos négyzetméterára miatt (890 euró/nm, egy stand minimum 20 nm) egyre több meghatározó párizsi kereskedő dönt úgy, hogy inkább egy különleges kiállítást rendez saját galériája falain belül. Emellett a szervezőknek valami oknál fogva a külföldi galeristákat sem sikerül idevonzaniuk: az idei vásár résztvevőinek kétharmada francia volt. Végül azt is meg kell említenünk, hogy a La Biennale-on egykor nagy számban kiállító luxusékszerházak, amelyek komoly klientúrát vonzottak a Grand Palais üvegkupolája alá, ma már inkább júliusban mutatják be újdonságaikat, egy magánrendezvény keretei közt.
A vásárnak a fentiek miatt egyre nehezebb a dolga. A szervező SNA (Műkereskedők Nemzeti Szövetsége) kimondott célja a La Biennale imázsának megfiatalítása, a kínálat változatosabbá, aktuálisabbá tétele volt. Ennek jegyében alakították ki az „új tehetségek” szekciót, ahol tizenkét, 10 évnél fiatalabb galéria kedvezményes áron kapott lehetőséget a bemutatkozásra (az egyenként 10 nm-es standok ára 10 ezer euró volt). A szekció ötlete mindenképp dicséretes, hiszen a „friss vér” műkereskedelmi berkekben nagyon is szükséges, ugyanakkor több kiállító egyértelműen nem felelt meg a magas kvalitás kritériumának. Az is nehezen magyarázható, hogy miért került például egy 2018-ban alakult modern és kortárs művészeti galéria a kiválasztottak közé.
Az archeológia területén ezzel szemben két nagyszerű kiállítót vonultatott fel a La Biennale: a görög-római antikvitásokra specializálódott Gallery Cahn, és a közel-keleti régiségekkel foglalkozó Galerie Kevorkian a maastrichti TEFAF-nak is résztvevője. Annie Kevorkian egy 1970 és 1990 közt felépített magángyűjtemény kiváló „pedigrével” rendelkező darabjait mutatta be. Standja ékessége volt az a 24 centi magas, az időszámításunk előtti II. évezredben készült, hettita harcost ábrázoló, egykor Aimé Maeght galerista és kiadó tulajdonában állt bronzszobor, melyet 300 ezer euróért kínált. Mindenképp említést kell tennünk a genfi Phoenix Ancient Art galériáról is, mely a Nobel-díjas genetikus, Walter Gilbert tekintélyes archeológiai gyűjteményéből mutatott be közel 300 darabot.
Különlegesség volt a párizsi Galerie Fleury standján egy, a műkereskedelmi piacon mindeddig ismeretlen Ossi Zadkine-alkotás. Az 1929-ben készült Oiseau (Madár) bronz- és polírozott-patinált rézszobra idáig az eredeti vevő családjának birtokában volt. A gyűjtőnek egyébként annak idején Foujita, a Tokióban született párizsi művész tanácsolta a vételt. A szobrász életmű-katalógusában szerepel ugyan a szobor, de méret, valamint a tulajdonos meghatározása nélkül. Míg Zadkine leginkább kubista alkotásairól ismert, ez a piacon első alkalommal felbukkanó szobor a galerista Alexandre Fleury szerint mind forma, mind anyaghasználat tekintetében inkább Brancusi és Modigliani hatásáról tanúskodik.
A XVIII. századi bútorra szakosodott galériák, melyek egykoron a La Biennale alappillérei voltak, Steinitz és Pellat de Villedon kivételével mind eltűntek a vásárról. A XVII–XVIII. századi festészet terén hasonló volt a helyzet: a szektor komoly képviselői távol maradtak, többen a firenzei biennálét vagy a novemberben New Yorkban tartandó TEFAF-ot választották. A modern művészet megnövekedett számú kiállítóval hangsúlyosabbá vált, bár a minőség nem mindig volt a legkiválóbb. A különben nagy számú afrikai és óceániai alkotásokra specializálódott párizsi galériák közül csak egy jött el, bár ez minden bizonnyal a La Biennale-lal egy időben tartott, a terület műkincseire fókuszáló Parcours des Mondes nemzetközi vásár miatt volt.
A kortárs designt a francia Carpenters Workshop képviselte. A párizsi, londoni, New York-i és San Franciscó-i galériával is büszkélkedő „nagyágyú”, a tavaly elhunyt Wendell Castle bútortervező fa- és bronzdarabjait kínálta 85 ezertől több millió euróig terjedő árakon.
Az ausztrál aboriginál művészet – az Arts d’Australie–Stéphane Jacob és az Aborigène Galerie képviseletében –, valamint a régi textil első alkalommal jelent meg a La Biennale történetében. Ez utóbbit a nagyszerű Villa Rosemaine képviselte, melynek standján a XVIII–XIX. századi sálak, övek, kesztyűk mellett több art déco ruhakölteményt is megcsodálhattunk. Rendkívüli darab volt az 1920-as évekből származó, Mariano Fortuny által tervezett, arab-andalúz inspirációjú, selyem Delphos ruha és a hozzá való velúrkaftán, melyért a touloni galéria 14 ezer eurót kért.
Idén is öröm volt látni a lisszaboni Sao Roque XVI. századi indo-portugál, gyöngyház berakásos dobozait, Florence de Voldère flamand festményeit vagy Camille Sourget könyvritkaságait. A szecessziós remekműveket felvonultató bécsi Kunsthandel Kolhammer standján a Wiener Werkstätte alkotója, Ludwig Heinrich Jungnickel egyedi, a brüsszeli Stoclet-palotába készített, nyomtatott és kézzel színezett pannóit láthattuk.
A nemzetközi nyitás jegyében az idei díszvendég Bahrein volt. Az ország kortárs képző- és iparművészeti szcénáját bemutatni hivatott stand túlméretezett és hivalkodó volt, leginkább egy kereskedelmi kamara pavilonjára emlékeztetett, a bemutatott munkák pedig szintén nem voltak meggyőzőek. A stand mindemellett szinte teljesen eltakarta a vásár egyik legérdekesebb, és egyébként monumentális alkotását, a pár hónapja elhunyt venezuelai Carlos Cruz-Diez La Patinoire Royale című, színezett üveglabirintusát, melyet a Galerie Valérie Bach mutatott be.
Jól ismert a francia galeristák és aukciósházak közötti törésvonal, feszültség, ezért igazán meglepő volt a párizsi Drouot árverezőház jelenléte, melynek kifejezetten nagy méretű standján az őszi árverésekre kínált különlegesebb darabokból válogattak.
Ahogy írtuk, a vásár színvonalának csökkenése már évek óta tapasztalható, a mélypontot pedig minden bizonnyal a tavalyi év jelentette, amikor csupán alig 60 galéria volt jelen, a veszteség pedig 1,4 millió euró volt. Az idei 75 kiállítóra „dagadt” lista először így örömhírnek tűnhetett, de valójában nem volt az, a mennyiség nem állt egyenes arányban a minőség növekedésével. A látogatók száma alig érte el a 39 ezret, mely a tavalyi 53 ezerhez képest jelentős csökkenés. Bár ehhez hozzá kell tennünk, hogy idén a megszokott kilenc helyett öt napig tartott csak a rendezvény. A vásáron sétálva sajnos leginkább a szervezők azon igyekezetét éreztük, hogy mivel is töltsék meg a hatalmas teret. Nagyszámú volt a La Biennale régi nívóját el nem érő kiállító, emiatt pedig a kitűnő galériák is kissé „elvesztek”. Az SNA újító ötletei és optimizmusa ellenére a helyzet nem túl biztató. Ráadásul a Grand Palais jövő ősszel 3 évre bezár, hogy elkezdődhessenek végre az elkerülhetetlen felújitási munkálatok.
Új helyszín, új koncepció, új kiállítók – és főként új vásárlók? Sok kérdés merül fel, ami egyet biztosan mutat: a múlt lezárult, a jövő pedig bizonytalan.
Molnár Dóra
(Megjelent a Műértő 2019 októberi lapszámában)
