Az emberi lét drámájának egyik legfigyelemreméltóbb megjelenítésével találkozhat a néző Mark Rothko, az 1970-ben elhunyt amerikai festő vásznai előtt. A művész megjegyzései, írásaiban tett utalásai, pszichológusok véleménye és művészettörténészek munkái egyaránt ezt erősítik meg. Egy 1947-es szövegében kijelenti: „Képeimet drámáknak tartom, a formák rajta a szereplők.” Egy 1956-os beszélgetés szerint: „Engem kizárólag az érdekel, hogy alapvető emberi érzéseket fejezzek ki, tragédiát, eksztázist, hanyatlást és így tovább.”
A gyakran hosszú hónapok, sőt évek munkájával készült festmények – a New York-i Seagram-épület vendéglője számára készült művein 1958–1959 között dolgozott – egymásra épített négyszögeinek arányai, a színfelületek egymást fedő rétegei, a belülről világító, gomolygó színterek és az elmélyült befogadási folyamat során az egyes művek hatásának egyre növekvő intenzitása egy belső dráma átélhetőségének teremt helyet.
A bécsi Kunsthistorisches Museum Jasper Sharp művészeti tanácsadó munkája eredményeképp 2013 óta modern és kortárs műveket is bemutat. Egyéni és csoportos kiállítások, egy-egy vendégkurátor a múzeum gyűjteményéből összeállított válogatásai követik egymást. Rothkót az absztrakt expresszionizmus és az akciófestészet egyik legjelentősebb képviselőjeként is emlegetik, noha műve nem akcionista, és nem is expresszív a szó hagyományos értelmében. A „New York-i iskola” megfelelőbb meghatározásnak tűnik, mivel 1950 körül valóban egy csoport tagjaként – Jackson Pollock, Barnett Newman és Willem de Kooning mellett – sikerült neki is az áttörés.
A kiállítás az első Rothko-bemutató Ausztriában. Sabine Haag igazgatónőnek és Sharpnak sikerült a festő gyermekeit bevonni, akiknek tulajdonában számos mű van, vezetik a Rothko Alapítványt és az utóbbi évtizedekben több művet adományoztak múzeumoknak – és így most segítettek a kölcsönzésekben –, valamint művészettörténeti kutatómunkát folytatnak: a katalógusban Christopher Rothko egy írása is szerepel apja munkássága és a történelem viszonyáról.
Bécsben 47 mű látható, amelyből három csoport emelkedik ki. A korai, 1949 előtti munkák, elsősorban a család tulajdonából, majd néhány alkotás Rothko klasszikus korszakából, így egy terem a Seagram-képekkel a washingtoni Nemzeti Galéria gyűjteményéből. Végül az utolsó évek úgynevezett sötét – szürke és fekete – festményei, és három darab az utolsó hetek papírmunkái közül. Mindhárom egység tartalmaz művészettörténeti meglepetést. Így az 1930–1940-es évekbeli keresés-korszaknak nem csupán a hossza feltűnő, hanem az út szemmel látható nehézségei, a Max Ernst, Yves Tanguy és Pablo Picasso munkáinak utánérzéseként keletkezett alkotások silánysága is.
A klasszikus periódus a művek különlegességét tudatosítja a látogatóban. Rothko nagy gondot fordított festményei bemutatására. Így a megfelelő fényre – sötét, borongós tereket javasolt, amit Bécsben tompított világítással és a falak szürkés tónusával sikerült elérni – és arra, hogy minél kevesebb külső hatás vonja el a néző figyelmét. Szerinte a nagy vásznak– némelyik 2,5×4,5 méter – is emberi léptékűek, mert ezeket nem több méterről kell áttekinteni: a szemlélőnek néhány centiméterrel a kép előtt kell állnia, hogy a kép így tölthesse be a látóterét.
A festmények különleges térhez készültek. Rothko a XX. század közepének amerikai sztárépítészével, Philip Johnsonnal többször is kísérletet tett – például a Seagram vendéglő kialakításánál – egy-egy ilyen tér létrehozására, ám egyik együttműködés sem vezetett a kívánt eredményre. A Seagram-szerződésből – miután egy vacsorán szembesült a profán térrel – a festő kihátrált. A képek közül most hét látható. Mivel tanulmányok és kész művek kerültek egymás mellé, a bécsi kiállítás helye nem hasonlítható össze az eredetileg tervezett térrel, viszont betekintést enged Rothko munkafolyamatába.
A kései művek terme némiképp megkérdőjelezi azt az értelmezést, mely szerint a sötét képek a festő öngyilkosságához vezető depresszió eluralkodásának nyomai lennének: a legutolsó hetek nagy méretű papírmunkáit uraló pasztell színvilág inkább új kezdetre, semmint a végre utal.
Miért rendezett a Kunsthistorisches Museum Rothko-kiállítást? Első pillantásra a nagy méretű, keret nélküli vásznak parázsló színfelületei és a historikus múzeumi termek közötti kontraszt tűnik fel. A bécsi múzeum azonban ugyanúgy az európai művészeti hagyománnyal való találkozás helye, mint Rothko munkái. Sharp a festő utazásait emeli ki, az európai tradíció hatását. Az öt, egyenként több hónapig tartó európai úton Rothko megtalálta azokat a számára fontos helyeket, ahol Fra Angelico, Rembrandt és Turner művei keletkeztek. Nem csupán a képek, hanem azok a szakrális helyek is érdekelték, ahová azok készültek, s amelyek megfelelő kontemplatív és auratikus környezetet biztosítottak számukra. Itáliában érzékelhette a késő középkori és kora reneszánsz freskók intenzív színeit, a művek előtt állva a közvetlenül érzékelhető ecsetkezelést, a szűk és sötét, eredetileg gyertyafénnyel megvilágított szerzetesi cellák és kápolnák meditatív magányát.
A festőnek sikerült megteremtenie a kontemplatív atmoszférát a műtermében – és szándéka szerint azokon a helyeken, ahová művei készültek. Ha ezt nem látta biztosítottnak, kihátrált az együttműködésből. A bécsi kiállítás olyan múzeumi környezetben ad lehetőséget a Rothko univerzumával való találkozásra, amelyben festményei Rembrandt vagy Tiziano egy-egy alkotásának rezonanciaterével találhatnak kapcsolatot. (Megtekinthető június 30-ig.)
Kókai Károly
Megjelent a Műértő 2019 áprilisi lapszámában
