Égboltot befogadó tükörkép vagy a föld mélyének pokoli feketeségét visszaadó installáció, talajból kialakított „vízhullám” vagy az emberi test belső szerveit idéző alkotás – Anish Kapoor (1954) indiai származású brit szobrász a világmindenséget igyekszik megformálni.
Több emblematikus munkája és újonnan készült alkotása tekinthető meg a Serralves múzeumban és annak parkjában rendezett kiállításán.
Kapoor az ellentétes formák és a hatalmas méretek megszállottja. Művei nem csupán szobrok, hanem emlékművek, amelyek a tájképet átalakítva lépnek kapcsolatba környezetükkel, megbontva egyensúlyát. Alkotásaiban az „üresség”, a „hiány” fogalmát igyekszik körbejárni, a külső és a belső tereket és határvonalaikat próbálja definiálni. Elemei az egymást kiegészítő ellentétek, így az anyag és az anyag hiánya, a látható és a láthatatlan, a fény és a sötétség, a jelenlét és a távollét.
Olyan monumentális köztéri alkotásokról ismert, mint a rozsdamentes acél chicagói Cloud Gate (2004), a 2012-es londoni olimpiára felállított Orbit fémtorony vagy a 2013-ban Arata Isozakival készített Ark Nova, a padlizsánhoz hasonlító, felfújható, mobil koncertterem. 1990-ben Nagy-Britanniát képviselte a Velencei Biennálén, 1991-ben elnyerte a Turner-díjat. Az indiai apától és iraki zsidó anyától származó művész egyik legvitatottabb alkotása a versailles-i kastélyban 2015-ben kiállított Dirty Corner, amelyet szexuális konnotációja miatt „a királynő vaginájának” neveztek, és megrongáltak, többek között antiszemita feliratokkal.
A Serralves 18 hektáros parkjában öt nagy méretű szobor látható. Ezeknek a művész kereste meg a helyét, ügyelve arra, hogy az ember alkotta tárgy és a természet kiegészítse egymást. „A legjobb szobrok itt vannak körülöttünk” – mutatott körbe kiállítása bemutatójakor a park fáin, növényein. Versaille-hoz képest a Serralves parkját kevésbé formálisnak tartja, ahol a növényzet humánusabb, befogadó tereket, „szobákat” képez.
Egy ilyen meghitt „szobában” talált ideális helyet egyik legismertebb, emblematikus művének, a Sky Mirror című alkotásának. A már Londonban, New Yorkban és Mumbaiban is kiállított munka olyan teret hoz létre, ahol az égbolt és a föld, az anyagi és a nem anyagi lép kapcsolatba egymással. A polírozott, rozsdamentes acélból készült, több mint kéttonnás, homorú tükör a környező világot fejre állított tájképként adja vissza, az égbolton úszó felhőket, egy-egy arra tévedt madarat vagy az eget átszelő repülőgépet is „rabul ejtve”.
Descent into Limbo című munkája kívülről érdektelennek tűnő, ablaktalan, szürke betonépítmény, ahová egy szűk ajtón keresztül lehet bejutni. A külvilágtól és a fénytől elzárt négyszögletes épület közepén, a földön mélyfekete kör fogadja a látogatót, amelyet a mennyezetvilágítás még sötétebbé tesz. Kapoor szerint a mű a tér ábrázolásáról szól. „A világosság és a sötétség, a négyszög és a kör közötti kapcsolat volt érdekes számomra – jelentette ki. – A fekete lyuk után ez az univerzum legfeketébb anyaga” – mondta az itt alkalmazott porfestékről, amely valójában egy, a fény 99,6 százalékát elnyelő sötétkék: „a legfeketébb fekete a sötétkék feketéje”. El lehet benne veszni, mint egy űrben, melynek sok munkájában keresi materializálódását, anyaggá válását.
Az ijesztő feketeségről lehetetlen megállapítani, hogy lyuk vagy festék a padlón. Az optikai csalódástól megtévesztett egyik látogató balesetet is szenvedett, amikor festett körnek vélve azt, beleesett a valójában 2,5 méter mély lyukba. Ez követően a múzeum megerősítette a biztonsági intézkedéseket.
Sectional Body Preparing for Monadic Singularity című műve 7,5 méter magas, a súlya hét tonna. Az ellentéteket itt a merev, fekete kockát keresztül-kasul átszelő piros organikus formák képviselik. Az anyag itt olyan bőr vagy membrán, amely elválasztja az emberi testet a külvilágtól.
Kapoor szerint az alkotásoknak olyan nagyoknak kell lenniük, amennyire csak lehetséges. Nem tudja elképzelni, művei hogyan lehetnének kisebbek. A mértékarány a szobrászat része, állítja. „Egy műre való rácsodálkozáshoz szükség van a méretek bizonyos monumentalitására.”
Spirális lépcsőt formál egyik legújabb munkája, a Language of Birds. Teteje szolgálhat mecsetként vagy színpadként, ahonnan az ember egy másik fajjal próbál kommunikálni. Ez élőben is látható hetente egyszer, amikor egy férfi különböző madarak énekét utánozva hívogatja őket magához. „Gyerekkoromban, Bombayben volt egy ember, aki a beszédével magához tudta hívni a varjakat” – mesélte a művész, hogy mi adta e művéhez az inspirációt.
Szeptembertől már látható az a munkája is, amely végleg a Serralves parkjában marad. Ez a hatalmas hullámhoz hasonló, 8 méter magas, 36 méter hosszú és ugyanilyen széles mű, ahogy Kapoor írja, „kísérlet arra, hogy felgöngyölítsük a rétet”. A késedelmet technikai nehézségek okozták, mivel olyan objektumot kellett létrehozni, amely látszólag földből van, de valójában más, tartósabb anyagból készült.
A múzeumépületben 56 alkotásának makettjét tekinthetjük meg. Ezek segítenek abban, hogy megismerjük Kapoor gondolkodásmódját, belelássunk az alkotás folyamatába, ugyanakkor a művek megvalósításának, az anyagok kiválasztásának nehézségeit is megmutatja. (Megtekinthető 2019. január 6-ig.)
Muharay Katalin
Megjelent a Műértő 2018 szeptemberi számában
