Hecker Péter A festészet jövője című műve az első, amely az Art Quarter Budapest kiállítóterében a néző szemébe tűnik. A képen egy férfi ül le éppen egy kantinban az ebédjéhez, zakóját a széktámlára teríti, jól látszik konferenciához készült kitűzőjén a neve és a titulusa: Helmut Neuer professzor. A név mellett ott egy kis fénykép is róla, kicsit oldalról néz ki az igazolványképből; a megfestett fotón mintha fehér köpeny lenne rajta. A festészetről ezek szerint a jövőben fehér köpenyes professzorok mondják majd meg a lényeget, mint a fogpasztareklámokban, s ez már önmagában is elviselhetetlen gondolat.
Keresztesi Botond képén Oskar Schlemmer táncosfigurái és Hugo Ball kis méretű kabaréalakja tízszer tízes sakktáblán (tánc)versenyeznek egymással, mint valami hip-hop összecsapáson. Mögöttük két összegraffitizett lakótelepi ház, tízszer tíz ablakkal. A képzőművészet múltja találkozik itt a köztéri jelennel, de a jövő a két ház között árválkodó egyetlen fa mögött már rég üres. Gerber Pál egy kis rajzán – a képre írt szöveg tanúsága szerint – egy nemzet évszázadnyi festménytermése jelenik meg; mint egy karikatúrán, keretezett képek egymás hegyén-hátán, a falakon is egymásra akasztva. Színes festmények fekete-fehér rajzon: a művészettörténeti önirónia csimborasszója.
A három kortárs művész egyetlen téma, a festészet (mint olyan) köré rendezett EEEEEEEI című kiállításán a műveket kétféleképpen lehet nézni: derűsen és kiábrándultan; a két beállítottság közt nincs éles határvonal, és ez is jelzi, hogy a döntés nem élet-halál kérdése. A művek lehetnek számunkra ironikusak és távolságtartók, gúnyosak és metszően cinikusak, mindez most errefelé éppen periferikus probléma. A kiállítás maga is távol van a centrumtól – manapság ilyen a festészet helyzete Magyarországon. Egy alternatív közelmúlthoz akár tartozhatna egy olyan alternatív jelen is, amelyben ugyanezekből a képekből néhányat a Magyar Nemzeti Galéria vásárolna meg – de nincs alternatíva. A különböző generációkhoz tartozó három művész még ebben a disztópikus jelenben is kivételes helyet foglal el a festészet területén, hiszen képeik – különböző módokon – az elmúlt években utat találtak a befogadók egyre vékonyodó rétegeihez: Gerber művei mindenekelőtt a Ludwig Múzeumban rendezett kiállítás nyomán, Hecker egy-egy képe aktuális politikai események vagy hangulatok illusztrációiként internetes portálokon, Keresztesi alkotásai pedig a közösségi médiumok fiatal felhasználói között. Nem tudom, derűs vagy kiábrándult eszmefuttatás lenne, ha végiggondolnánk, melyiküknek hány évvel kellett volna előbb vagy később születnie, hogy képeik valóban átütő erővel jelenjenek meg nemcsak a magyar, de a nemzetközi színtéren is.
Most azért marad nekünk a periféria: Munkácsy Ásító inasának parafrázisai játékos darabok – a magyar néző számára. Mintha a kiállított művek valóban egyetlen, behatárolt nyelvre íródtak volna, pontosabban mintha a képek a jól ismert szavak közti írásjeleket jelenítenék meg, s valamennyi a távolságtartásra utalna: zárójel, idézőjel, három pont. Ha most Helmut Neuer professzor szerepébe élnénk bele magunkat, akár be is oszthatnánk, melyik művész szemlélete melyik írásjelnek feleltethető meg leginkább. És elmerenghetnénk azon is, vajon milyen feltételek között lehetne a három, iróniát sejtető eszközből a sokkal határozottabb kérdőjel, felkiáltójel és pont.
Mélyi József
Megjelent a Műértő márciusi lapszámában
