Új, jelentős részben erre az alkalomra elkészített művek töltik meg az egykori malmot. Közös munkák egyénileg jegyzettekkel, kisebb és nagyobb terek olykor helyspecifikus installációkként vagy műsorozatok befogadóiként váltakoznak. A rokon elvek mentén heterogén médiumokban létrehozott munkák a heterogén jellegű, elegánsan kitöltött terekben mintha könnyű sétát ígérnének. Mindez azonban kíméletlen szemantikai vákuum, amelyből a művészek más embereket engednek ki az udvarra, mint akik bejöttek onnan.
A Levitáció címadás nagyon erdélymiklósos, otthonos, puha kis nyelvi ketrec: alkalmas önmaga értelmének fölszámolására azáltal, hogy viszonyítási pontként kiemeltetett, hogy megmutassa, magán túl mi egyébre mutat, ami visszamutat rá. Önismereti asszociációs csapda, értelmezési hévvel közeledni hozzá nem indokolt; egyben csalogató, gördülékenyen marketingelhető, pozitív üzenetű választás. Mindeközben a séta során többször érezni olyan hatást, hogy egy gondolati világban lebegünk a többi holmival, azok között. A művészek – Szirtes János, Bukta Imre, feLugossy László – végig jelen vannak, sok a konzerv élőművészet: számos videoperformansz sok szálon futó manipulált térideje hívogat egy önálló szféraként értelmeződő, összekapcsolódó másba. A nyitó közös mű címe: Fel-feldobott – itt hárman egy asztalnál ülnek, előttük egy-egy tűzkupac, ami mögül semmit alaposan megformáznak és föl-földobnak a levegőbe.
Valójában nincs didaktikus koreográfia a sétában. Bár a már többször bemutatott Bukta-mű, A kiállítást megnyitom – a művészt fölkérték megnyitni, de inkább lefilmezte faluja lakóit, amint tevékenységeiket megszakítva elmondják e mondatot, és ezt küldte el ahelyett, hogy maga beszéljen – a séta elejére került, ám drámai fokozások, egymásra építő hatások a rendezésben nincsenek. A séta végig tömény csapda nyitott műből, hogy a látogatót kiszolgáltassa saját elméje strukturáltságának. Olyan helyzetek is adódnak, ahol a művészek mégis állítanak valamit – vagyis bedobják némi narratíva vagy zárt metafora kapaszkodóját. Ezek a társadalmi-gazdasági valóságra tett reflexiók nagyon kellemetlen világot ábrázolnak, hazai eredetű ready-made environmentekként. Ha magunkat szörnyen komolyan véve mégis egymásra építő hatásokat akarunk az egyöntetű lebegésbe látni, úgy a döntés, hogy feLugossy elbizonytalanító tömbjeit Bukta napi és helyi valóságot a kiállítási kontextusba átemelő blokkjai követik, talán egyfajta valóságfoszlatás, majd valóságbemutatás céljával jöhetett létre. Tehát – ha nem tudunk lemondani az értelmezési hévről – nem kizárható, hogy a Levitáció olyan mű lett, ami egy szabadesésben lévő világot ábrázol, ahol a zuhanás súlytalanságában minden létező elengedte helyzetét, s ezért lebegünk velük.
A látogató, régóta tudjuk, nem fehér lap, amire a kiállítás ráírja magát, hanem napi gondoktól terhelten, akár erkölcsi fönnmaradása érdekében vívott harcától idegileg kikészített állapotban érkezik meg egy tárlatra is – azaz hülyeségekkel teli a feje. Ezekkel a központokból és általunk is generált hülyeségekkel az a baj, hogy bevitt információk, egymásra rakódók és egymást magyarázók, és nem lehet tőlük úgy megszabadulni, hogy a kiállításban valami okosat meg bölcset még reájuk lapátolunk, mert már mindenki torkig van, több nem fér. Ezt a helyzetet, aminek már betegségneve is van: information overload syndrome (információtúladagoltság-szindróma) érzékeli néhány művész, de tenni ellene nem egyszerű. Az információtól megszabadulni hogyan is lehetne, amikor az azt jelenti (eredetileg), hogy belénk nyomnak egy szobrászati mintázatot, egy lapos reliefet, hogy maradjon úgy az érzékszerveinkben, mert azok dolga a külső hatásokhoz való hozzáalakulás. Valahogyan tehát belülről kellene visszakalapálni magunkat, mint a karambolos kocsit, vagy kívülről vákuummal visszaszippantani egy vélt eredeti formát. A műtét kimenetele kétes.
Szirtes és feLugossy (lásd antikép) a fogalom-összeomlasztási technikák mesterei. Szirtes az INDIGO csoportból közvetlenül fölfegyverzett lett az Erdély-féle montázselv erejével; a kiállítás végén tűzijátékként vetített videoperformanszaiban színtisztán kitehetjük magunkat ennek. Az ateleologikus, antihermeneutikus, a szemantikát visszájára fordító elem-összeállítások szükségességének kora lett a miénk, a permanens dadáé: arc előtt a konyhában ülve lóbált friss sárgarépacsokor mozgóképe, vízszintes törzsű karácsonyfába beleállított függőleges törzsű. A tárlat java katapult a szemantika előtti állapotokba, egyfajta szemantikai vákuum – de mint mondtam, a műtét kimenetele kétes.
A dadaista tagadás vagy a dekonstrukció szellemessége azonban történelmivé vált. FeLugossy művészetéről néhány éve azt írtam e hasábokon, hogy az „rációmaró káoszmágia” – ez mára érvényét vesztette. Újra kell fogalmazni: inkább információoldó, mert az információ már nem racionális többé, mert káoszmágia útján készítik. Már nem lehet rá káoszmágiával felelni, mert az nem felelet lesz, hanem befertőzöttség. A mainstream politika lenyúlta, komoly szakértői teammunka árán gagyiba fordította feLugossy módszerét. Ebben a megváltozott, tényeken túli közegben az értelmezői kontextusaiktól elengedett, szuverén módon lebegő szövegművek összefüggéseket oldanak: „Emberek, ez a mogyorófa deszka tökéletesen beszélni latin” vagy „A sors itt járt a környéken”, illetve „Van egy kis projektem, de jobbára teljesen eszement”. Sajnos nem minden szöveg képes teljesen antinarratív lenni, mert ha a politika fölfalta a nyelvet, már e példák is politikai állásfoglalásokként kezdenek működni. De az „Amikor vérző doktorok operálnak, kicsit csatakos lesz a szike fogása”, a „Marha sötét van itt, dobjatok be minden fényt”, és akár „A kis kufárok belevesznek önmaguk eladásába” jellegű szövegeknél még kevésbé az elvontság az első, ami ezekről a látogató eszébe juthat. Ezért nagy öröm feLugossytól a Robotszinkron I–III, amiről nem tudom, hogy mesterséges, földönkívüli vagy intelligens intelligencia alkalmazásával jött-e létre, de ez már a megfertőzött, szenesre abuzált nyelven túli új nyelvvel való találkozást nyújtja. Ez azonban nem érthető, csak vonzó, a Levitáció rövid kegyelmi poszthumán eleme.
Az absztrakcióban, új világok vetítésében gyakorlott művészek jelentős számú műben kénytelenek az állam helyett civilként felvetni a politikai térből hiányzó, marginalizált témákat. Nehéz nem kapcsolni az országban dúló nyomorra Szirtes használtruha-zászlólengetéséből, a szabadság eltiprására, a megfigyeltség állandó jelenlétére Bukta börtöncella-installációjáról vagy rabfolyosójáról. A klasszikus értékvesztésre a régi gyümölcsös termő fáinak kivágott fatetemeiről, a tények meghamisítására Bukta fotósorozatáról, melyen a kidőlőfélben lévő fákhoz – mint „új függőlegesekhez” – igazított, elferdített táj és horizont jelenik meg. (Megtekinthető június 11-ig, MűvészetMalom, Szentendre)
Paksi Endre Lehel
Megjelent a Műértő 2017. májusi lapszámában
