Aki idén meglátogatta a legrégebbi kortárs művészeti vásárt, az Art Cologne-t, az előcsarnokban megrendezett magyar bemutató, a Bookmarks után egy hasonlóan tekintélyes méretű terembe jutott, ahol Hogyan jutott el a pop art Németországba? címmel dokumentumkiállítás volt látható. Ezt a tárlatot egy olyan intézmény szervezte, melynek neve idehaza, valljuk be, nem sokat mond. ZADIK – hirdette a rendezőt egy tábla a show bejáratánál; a betűszó mögött egy jó két évtizede működő, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló intézmény, a Nemzetközi Műkereskedelem Központi Archívuma áll.
A Német Galeristák Szövetsége által létrehozott archívum vezetőjével, dr. Günter Herzog professzorral és Brigitte Jacobs van Renswou tudományos munkatárssal még a vásár idején beszélgettünk az archívum céljairól, feladatairól, tevékenységének eddigi eredményeiről.
– Hogyan született az archívum létrehozásának gondolata, és milyen elvárásokat fogalmazott meg vele szemben a szakma?
G. H.: – Szerencsére nem új keletű, mégis komoly szemléletváltást jelent az az igény, hogy a színtéren jelentős szerepet játszott, de működésüket valamilyen okból befejező galériák dokumentumanyaga ne semmisüljön meg és az utókor számára is kutatható maradjon. A XX. század második feléig ugyanis nemigen gondolt bárki arra, hogy a műkereskedők munkájának dokumentumai a későbbi nemzedékek számára is megőrzendő értéket jelentenek. Fontos, hogy a művészettörténetben idővel súlyának, jelentőségének megfelelő helyre kerüljön a műkereskedelem története is, és nyilvánvalóvá váljon az a szerep, amit a galeristák a művészek és a műgyűjtők közötti közvetítőként, a tehetségek felfedezőjeként, új irányzatok és műfajok támogatójaként játszanak. A nyilvánvaló igény ellenére is csak akkor került komolyan napirendre egy archívum létrehozásának kérdése, amikor egy nyugalomba vonult ismert kölni galerista, Paul Maenz 1991-ben eladta archívumát a Los Angeles-i Getty Research Institute-nak. Ez a hír a nem kevésbé neves kollégát, Hein Stünkét arra késztette, hogy ő viszont a német galeristák szövetségének ajánlja fel a saját iratanyagát. Stünke többek között Max Ernstet képviselte, egyik alapítója volt a kölni vásárnak, és a kasseli Documenta szervezésében is közreműködött. Az ő értékes adománya képezte archívumunk alapját, amely napjainkban már 95 galéria dokumentációját gondozza, köztük olyan világszerte jól ismertekét, mint a Galerie Thannhauser vagy a Galerie Parnass. Ma már nemcsak galériák, hanem kurátorok, kritikusok, művészeti szervezetek dokumentációját is befogadjuk, így közel másfélszáz állományt kezelünk. Ezek nagyobb része már nem bővül, hiszen az aktív tevékenység lezárását követően került hozzánk, de a galériák és a kurátorok között szintén akadnak jelenleg is aktívak – így például Klaus Honnef vagy Kasper König –, akik rendszerint munkásságuk egy-egy fontosabb szakaszának lezárása után válnak meg dokumentumaiktól.
– Ismertek hasonló archívumok másutt a világban?
G. H.: – Olyanról, aminek kizárólag ez lenne a feladata, nem tudunk. A washingtoni Smithsonian Institute keretében működik az amerikai művészet archívuma részben hasonló mandátummal, és néhány archívumot őriz a már említett Getty-intézet is, amely Németországból nem csak Paul Maenztől vásárolt: a birtokukban vannak a düsseldorfi Galerie Schmela dokumentumai is, a II. világháború utáni német műkereskedelem rendkívüli értékű forrásmunkái. Van példa arra is, hogy egy műkereskedő iratanyaga megmarad családja tulajdonában, mégis hozzáférhetővé válik a nagyközönség számára – ilyen a legendás francia Paul Durand-Ruel párizsi archívuma.
– Általában milyen jellegű iratokat tartalmaznak a birtokukba kerülő anyagok?
B. J.: – Minden olyan dokumentumtípus előfordul, ami egy galéria életében felbukkanhat. Ezek éppúgy bepillantást engednek a műkereskedelem mint gazdasági ágazat működésébe, mint egyes művészek karrierjének alakulásába, vagy gyűjtemények felépítésébe. Ezért is mondjuk, hogy egyidejűleg vagyunk művészeti és gazdasági archívum, de a hangsúly az elsőn van. A legtöbb iratcsomag szerződések, számlák, levelek tömkelegét tartalmazza, amik sokszor jelentenek segítséget egy-egy műtárgy útjának nyomon követésében, vagy akár tulajdoni és örökösödési viták eldöntésében. Ennek megfelelően széles azoknak a köre is, akik kérdéseikkel hozzánk fordulnak. Számos archívum tartalmaz izgalmas portfóliókat – olyan művészek bemutatkozó anyagait, akik az adott galériákkal való együttműködés lehetőségeit keresték. A leglátványosabbak talán a fotók, ezekből már 250 ezer darab van a birtokunkban. Egy reprodukció is nagyon értékes lehet, ha a műről később sem készült jobb minőségű felvétel, de még izgalmasabbak a műtermi, a kiállítások építéséről, megnyitókról, performanszokról, aukciókról, előadásokról és a művészeti élet más eseményeiről készült fényképek. Ugyanilyen érdekesek a hanganyagok, amelyekkel főként a műkritikusok archívumaiban találkozunk, többnyire művészekkel készült interjúk formájában.
– Mi történik a befogadott iratanyagokkal?
B. J.: – Feldolgozzuk és mások számára is elérhetővé tesszük őket. 19 archívumot már teljeskörűen digitalizáltunk, ezek online is hozzáférhetők. Ezt a munkát – kapacitás függvényében – természetesen folytatjuk. Kölni székhelyünkön kiállítások szervezésére is lehetőségünk van; időnként egy-egy galéria történetét mutatjuk be, máskor művészek vagy művészeti irányzatok műkereskedelemben alakuló sorsát kísérjük figyelemmel. Legújabb tárlatunk, amely a mostani vásár után székhelyünkön is látható lesz, arról ad képet, milyen úttörő szerepet játszottak a német galeristák az amerikai pop art európai népszerűsítésében. Az ilyen témákat nemcsak kiállításokon dolgozzuk fel, hanem évente egy-két alkalommal megjelenő, tanulmánykötet-értékű kiadványunkban, a Sedimentben is.
– Úgy tudom, az archívumok kizárólag adományként kerülnek önökhöz, vásárolni nincs lehetőségük.
G. H.: – Ez így van, és természetesen az érintetteket nem mindig könnyű rávenni, hogy életművük dokumentációját ránk bízzák. Nem is kerül minden rögtön a tulajdonunkba; az adományozók választhatják a tíz évre szóló tartós letétet is, aminek lejárta után újra végiggondolhatják archívumuk sorsát. Évente így is átlagosan hét-nyolc hagyatékkal gyarapodunk.
– Az elmondottak még akkor is jelentős összegeket emésztenek fel, ha a dokumentumokat adományként kapják. Hogyan áll össze a költségvetésük?
B. J.: – A galeristák szövetsége nem lenne képes munkánkat egyedül finanszírozni. Fő támogatónk jelenleg egy pénzintézet, a Sparkasse KölnBonn kulturális alapítványa, emellett számos projekthez kapunk hozzájárulást országos vagy tartományi intézményektől. Vannak magántámogatóink, és részben a külső felkérésre végzett kutatómunka honoráriumából, részben kiadványaink értékesítéséből igyekszünk saját bevételekre is szert tenni.
Emőd Péter
(Megjelent a Műértő 2015. júniusi lapszámában)
