Guglielmo Achile Cavellini akkor szánta rá magát önmaga történeti személyként való megteremtésére, amikor már jelentős műgyűjtő volt Bresciában, olyan nevekkel a birtokában, mint Bazaine, Hartung, Dubuffet vagy Matta. Később a rajtuk nyert pénzen újabb szerzeményeket vásárolt, rávetve magát a kortárs művészet legfontosabb vonulataira. A háború utáni absztrakt gesztusfestészet helyét fiatal amerikaiak (Twombly, Rauschenberg, Johns); az angol és az olasz pop art képviselői (Allen Jones, Joe Tilson, Eduardo Paolozzi, David Hockney, Mimmo Rotella, Valerio Adami); a francia újrealisták (Arman, Yves Klein, Daniel Spoerri); az optikai és fényművészet képviselői (Vasarely, François Morellet, Julio le Parc) és az arte povera prominensei (Mario Merz, Jannis Kounellis) foglalták el.
Ezután következtek a Fluxus csoport „antiművészei” (George Brecht, Ben Vautier, Wolf Vostell), az osztrák test- és akcióművészek (Hermann Nitsch, Günter Brus, Rudolf Schwarzkogler), valamint a fotókkal és szöveges leírásokkal operáló konceptualisták (Allan Kaprow, Jan Dibbets, Joseph Kosuth, Dennis Oppenheim). Továbbá már 1975-ben vásárolt Francesco Clemente- és Christian Boltanski-műveket, ösztönösen megérezve eljövendő aktualitásukat. Ily módon szinte végigszáguldott a kortárs művészet kifutóján, jelentősen gyarapítva kollekcióját, amelynek megalapozását a negyvenes években végezte el, amikor még nem annyira gazdasági, mint inkább kulturális tényezők határozták meg a gyűjtést.
Cavellini azonban művész is szeretett volna lenni, ám a műgyűjtői pedigré annyira ráragadt a személyére, hogy a szakma nem kívánt tudomást venni bontakozó alkotói munkásságáról; egyszerűen figyelmen kívül hagyta, elhallgatta a kiállításait. Pedig folytonosan igyekezett megújulni, művészetének alapjába igyekezett belevinni a korai és az új avantgárd poétikai innovációit és lázadó magatartását. Lényegében arra tett kísérletet, hogy az olasz kisvárosi vidékiességből feltörjön a Parnasszusra, ahol csak a legnagyobbaknak van helyük.
A szakma csökönyös közönye annyira felbosszantotta, hogy elhatározta, ő maga fogja megírni a saját történetét, ő maga fogja értelmezni és tolmácsolni az opusát, bármibe kerüljön is ez. A pénze megvolt hozzá, hogy nagyvonalúan valósítsa meg elképzeléseit, hiszen jól boldogult műkereskedőként, korábbi befektetései anyagilag mind bejöttek. Képzelőerőnek sem volt éppenséggel híján. Azt találta ki, hogy az egyetemes művészet- és kultúrtörténet nagyjai által szerez dicsőséget, kisajátítva személyiségüket. Fantáziáját egy jobb író is minden bizonnyal megirigyelhette volna. Annyira jártasan mozgott a régmúlt alakjai között, átrágva magát életútjukon és halhatatlanságot biztosító életművükön, hogy írói eszközeivel azt a hatást keltette: levelezett Dantéval és Leonardóval, s valóban az ágya felett lógott Michelangelo egyik közismert vászna.
A képzőművész Cavelliniből fokozatosan szövegközpontú alkotó vált. Megírta 25 híres levelét, melyekben megköszönte a róla szóló fiktív kötetek szerzőinek az odafigyelést. A szerzők és a kötetek címei mindent elmondanak: Szent Ágoston: Vallomások Cavelliniről, Dante: Isteni Cavellini, Leonardo: Tanulmány Cavellini festészetéről, Darwin: Cavellini eredete, Nietzsche: Imígyen szóla Cavellini, Henry Miller: Cavellini-térítő, Sartre: Cavellini undora, Vasari: Cavellini élete és műve.
Az öntörténetírás mestere merész egybevonásokkal ötvözte a múlt és a jelen, a valóság és a fikció elemeit, hogy felrajzolhassa feje fölé az örök dicsfényt, miközben egyre inkább a könyv vált fő médiumává. Önéletrajzi köteteit több ezer példányban küldte ki a számára postán elérhető művészeknek szerte a világban, s így fokozatosan bekapcsolódott a küldeményművészetbe. 1976-ban kiadott, 25 festmény a Cavellini-gyűjteményből című könyvét több mint 10 ezer példányban juttatta el múzeumok, galériák és művészek címére. Erősödő kiadói tevékenysége és önreklámozása költségei lassacskán elapasztották a vagyonát, ezért egyre több műalkotást volt kénytelen értékesíteni rangos gyűjteményéből.
Cavellini pénzigényes tevékenysége nem maradt visszhang nélkül, ám az érdeklődés nem a nagy múzeumok, hanem a peremeken és a szubkultúrában mozgó küldeményművészek részéről nyilvánult meg elsősorban. A kizárólag olaszul beszélő, mókás történetmester leginkább a kaliforniai újdadaisták körében élesztett rokonszenvet, ahová 1980-ban látogatott el, és ahol királyként fogadták a humort becsülő amerikaiak. Önmaga ünnepeltetése mint egyenes következmény és mint valós lételem domborodott ki az életében. Útjai megszaporodtak, eljutott egyebek mellett Budapestre is annak köszönhetően, hogy szoros kapcsolatot alakított ki az éppen formálódó Artpoollal. 1980-ban az FMK-ban rendeztek neki kiállítást. Ez alkalommal közös akciót vitt végbe Klaniczay Júliával és Galántai Györggyel a Hősök terén.
A születésének 100. évfordulójára rendezett Öntörténetiesítés című kiállítás úgy valósulhatott meg, hogy a Ludwig Múzeum lecsippentett egy termet állandó gyűjteménye rovására. Így aránylag kis helyen, a korai mail art kiállítások hangulatát idéző tacepaós stílusban, dinamikus formában nyerhetünk betekintést Cavellini életművébe azoknak a dokumentumoknak az alapján, melyek az éppen fennmaradásáért küzdő Artpoolnak vannak a birtokában. A rendezvény egyik állomása annak az eseményláncolatnak, amelyet az olasz mester tiszteletére rendeznek világszerte születésének centenáriumán. (Megtekinthető a Ludwig Múzeumban, augusztus 24-ig.)
Szombathy Bálint
