Egy dolog vitán felül áll: Hildebrand Gurlitt ízlése kifogástalan volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az az 1406 festmény, amit a német hatóságok még 2012-ben fia és örököse, Cornelius Gurlitt müncheni lakásán találtak, és amely része a nácik által üldözött áldozataiktól elrabolt, kizsarolt, vagy „csak” elfajzottnak minősített és máig eltűntnek hitt műkincsvagyonnak. Az egyébként meglehetősen operatívnak ismert német hatóságokat a lelet oly mértékben hozta zavarba, hogy sokáig nem is „háborgatták” ezzel a közvéleményt. Ki tudja, meddig kímélték volna meg – többek között – a ma már igen idős törvényes tulajdonosokat a mellbevágó hírtől, miszerint számos eltűntnek hitt, az Art Loss Registerben is szereplő festmény előkerült, ha a Focus című német hetilap 2013 őszén nem tárja fel az igazságot.
Tény, hogy a München Schwabing negyedében lévő, alig 80 négyzetméteres lakásba behatoló adóellenőrök nem ilyesmit kerestek: ők beérték volna azzal, ha megtalálják az adófizetési kötelezettségének elmulasztásával gyanúsított Cornelius Gurlittet. A 80 éves férfiút azonban mintha a föld nyelte volna el, s rámenős újságírók csak hetekkel később kerítették elő egy-egy röpke interjúra, amikor féltve őrzött kincsei közül egyik-másik már címlapfotó lett. Például Max Liebermann Két lovas a tengerparton című alkotása, amelyet eredeti tulajdonosának, egy minden vagyonától megfosztott sziléziai zsidó gyárosnak 88, illetve 92 éves örökösei évek óta keresnek. A fellelt képek listája figyelemre méltó, Oskar Kokoschka, Marc Chagall, Pablo Picasso, Emil Nolde, Paul Klee több műve egyaránt szerepel köztük – hogy csak néhány nevet emeljünk ki.
Cornelius Gurlitt Németországban gyakorlatilag nem létező személy: nincs bejelentve saját tulajdonú lakásaiba, nincs bankszámlája, nem vesz igénybe társadalombiztosítási szolgáltatást, legfeljebb magánszemélyként elad néha egy-egy képet. Az adócsalás gyanúja azonban nem bizonyosodott be: osztrák állampolgárként Ausztriában időről időre leró valami csekély adót. S az is tény, hogy a nála talált festmények jogos tulajdonát képezik: ő 1956-ban elhunyt apja, Hildebrand Gurlitt törvényes örököse.
Az már más kérdés, hogyan kerültek a képek az apa birtokába. Cornelius feddhetetlennek mondható, már csak azért is, mert a világon semmit sem csinál, s ez valószínűleg apja halála előtt is így volt. A világban szétszóródott távolabbi rokonai szerint mindig az a cél vezérelte, hogy megőrizze az általa tisztelt mesterek műveit. Ugyanez az apjáról már aligha mondható el. Hildebrand Gurlitt Hitler egyik fő műkereskedője volt, aki elsősorban az elfajzottnak minősített festmények eladásában jeleskedett. (A nácik által megsemmisítés céljából összegyűjtött remekművek száma meghaladta a 20 ezret, és amelyiket végül nem semmisítették meg, az a Harmadik Birodalom fontos pénzforrását jelentette.)
A Gurlitt név német és osztrák képzőművészeti-műkereskedői körökben jól ismert. Az eredetileg osztrák származású család tagjai már a XIX. században művészettörténészek, régészek, műemlékvédelmi szakemberek és művészek voltak. Fritz Gurlitt berlini galériája a XX. század elejétől az impresszionistákra szakosodott, s úgymond élharcosa volt a modern irányzatoknak. A galéria 1912-ben Egon Schielével is felvette a kapcsolatot, ám akkor üzlet nem jött létre. A jól menő kereskedést Fritz Gurlitt fia, Wolfgang (Hildebrand Gurlitt unokafivére) vette át, aki a nácik hatalomra jutása előtt a német műtárgypiac valóságos sztárjának számított. Klimt, Kokoschka, Kubin mind a közvetlen érdeklődési körébe tartoztak, az alkotókkal legtöbbször személyes kapcsolatot tartott fenn.
A német expresszionizmus támogatójaként ismert Hildebrand Gurlitt már 1930-ban parkolópályára került: először csak az avantgárd iránti rajongása miatt menesztették a zwickaui múzeum éléről. Hamburgban még talált új állást, ám három évvel később végképp munkanélküli lett: ekkor már származása (zsidó nagyanyja) volt eltávolításának oka. Hitler azonban hamarosan felismerte, hogy szaktudása hasznos lehet – az elfajzottnak minősített, és emiatt a német múzeumoktól begyűjtött festmények külföldi értékesítésével bízta meg. Emellett ő lett a Linzbe álmodott Führer-múzeum egyik beszerzője. Még 1944-ben is több millió birodalmi márkányi tételben vásárolt festményeket.
Akik ismerték, később arról beszéltek, hogy ténykedése kétarcú volt. A meghurcolt, elüldözött zsidók helyzetéből tekintélyes hasznot húzott, a Führer parancsait maradéktalanul végrehajtotta, eközben viszont mintha igyekezett volna menteni az általa hőn szeretett s a nácik által pusztulásra ítélt műveket. A háború után zsidó származása miatt megúszta a nácitlanítási folyamatot, s már 1947-ben újra jelen volt a műkereskedelmi világban – a düsseldorfi Kunstverein igazgatójaként.
Hogy a később fiára hagyományozott anyag pontosan hogyan keletkezett – a Hitlertől kapott megbízások közepette magának is vásárolt, vagy részesült az üldözöttektől elrabolt kincsekből, esetleg visszatartott „elfajzott” műveket, s még 1947 után is hozzájutott az államhoz visszakerült alkotásokhoz –, azt nem tudni. A háború utáni ellenőrzéskor azt vallotta, hogy saját gyűjteményének nagyobb része – valamennyi beszerzési papírral, eredetigazolással és a cég irataival együtt – Drezda bombázásakor elpusztult. Amit sikerült megmenteni, azt készségesen átadta az amerikaiaknak. Az ellenőrzés után ezt a mintegy 140 képet kérésére visszakapta. A jókorára duzzadt gyűjteményről 1956-ban bekövetkezett halálos balesete után nem lehetett hallani. Fia gyakorlatilag a képeknek élt, két évvel ezelőttig édesanyjával együtt. Nem nősült meg, senkivel sem tartott kapcsolatot, őrizte és gondozta a festményeket (ő maga képzett restaurátor).
Cornelius unokanagybátyja, Wolfgang Gurlitt más utat járt. A háború alatt Bad Aussee-ben nagy házat vitt. Három asszonya – az elvált nej, az aktuális feleség és a szerető – szívesen látta vendégül a berlini társasági élet krémjét. A szerető egyébként egy dán férfival kötött névházasságot, s „külföldiként” a viharos időkben is tudott vásárolni az „elfajzott” alkotók műveiből. Wolfgang időben biztonságba helyezte kincseit Bad Aussee-ben, ahol hősiesen mentette is a képzőművészeti vagyont. A háború után is jól hasznosította kapcsolatait. Németországban maradt unokafivérével ellentétben ő képei bemutatására törekedett. Így előbb kiállításra kölcsönzött, majd eladott festményeket a Linzben lényegében általa alapított Neue Galerie-nek – ebből lett a mai Lentos Kunstmuseum, amely így neki köszönhette legértékesebb darabjait. Utóbb a legalaposabb kutatás sem tudta kideríteni, hogyan jutott hozzá Wolfgang Gurlitt több Schiele-festményhez – mint ahogy azt is homály fedi, mi lett halála után a gyűjteményével.
A szakmát és a kártalanításra, vagyonuk visszajuttatására váró örökösöket méltán dúlta fel a hír az 1406 festmény megleléséről. A sajtó és a közvélemény nyomására a Focus leleplező cikke és az augsburgi államügyészség kényszerű sajtóértekezlete után viszonylag gyorsan felkerültek az internetre a „gyanús” festmények – miután közzétették a szakértők feltevését arról, hogy az 1406 alkotás nagyjából egyharmada biztosan nem tartozik a nácik által elfajzottnak bélyegzett művek vagy az elrabolt műkincsek kategóriájába. A fennmaradó csaknem 970 alkotás közül 380 az „elfajzott művészet” terméke, 590 kép esetében pedig meg kell vizsgálni, hogy a zsidóüldözés következtében kerültek-e a kollekcióba.
A vizsgálat mindenesetre lassan és nehézkesen halad, egyszerűen nem áll rendelkezésre megfelelő szakértői kapacitás. De ez még nem minden: jogi problémák is vannak. Németországban – ellentétben Ausztriával – nincs kifejezetten a rablott műkincsekre vonatkozó restitúciós törvény. Mellesleg ez az Ausztriában az Egon Schiele: Wally portréja című festmény körül 1998-ban kirobbant botrány után (a Leopold-gyűjteményhez tartozó képet egy New York-i kiállításon az örökösök sajátjukként ismertek fel, s Leopold 13 évnyi vizsgálódás után csak visszavásárlással jutott ismét hozzá) született törvény is csak az állami múzeumokra nézve jelent kötelezettséget. A magánszemélyeknél, gyűjtőknél lévő gyanús eredetű képek visszajuttatása legfeljebb lelkiismereti alapon képzelhető el, törvényes előírás erre nincs. S bár a Gurlitt-gyűjteményhez hasonló léptékű és értékű gyanús eredetű anyag eddig még nem került elő (mint ahogy a Klimt-képek kényszerű visszaadása is csúcspontja volt a restitúció történetének), kisebb ügyek folyamatosan akadnak. Lassan kihalnak azok, akiknek érzelmi kérdés is a családjuktól elrabolt tárgyak visszaszerzése, hiszen gyermekkoruk emlékeiről van szó. Az örökösök és az örökösök örökösei számára az anyagi vonatkozás előbbre való – ám ez sem lebecsülendő tényező. Arra pedig nem lehet számítani, hogy egyszer majd „elfogynak” ezek az ügyek.
A Gurlitt-botrány elterelte a figyelmet a legfrissebb ausztriai esetről, ahol az egykor a Führert szolgáló filmrendező, bizonyos Gustav Ucicky gyűjteménye került a figyelem középpontjába. A magát Gustav Klimt törvénytelen fiának valló férfiú ugyan évtizedek óta halott, ám 91 éves özvegye a ma mintegy 200 millió euró értékűre becsült anyagot egy frissen létrehozott alapítványba vitte be. A rossz nyelvek szerint így akarta átmenteni a legértékesebb darabot, Gertrud Loew (Felsövanyi) portréját, amelyet a modell fia évtizedek óta hiába követelt vissza. A 99 éves örökös belehalt az izgalmakba, az alapítvány pedig szép csendben működhetett volna, ha a Leopold Museum tekintélyes igazgatója, Tobias G. Natter ki nem kel ellene. Pontosabban váratlanul le nem mond, arra hivatkozva, hogy az új alapítvány elnöke, Peter Weinhäupl, a Leopold Museum kereskedelmi igazgatótársa az ő megkerülésével vállalta a pozíciót, ami összeegyeztethetetlen eredeti (és továbbra is megtartott) állásával. Natter célzott arra is, hogy mi a véleménye az anyag homályos eredetéről – márpedig ő a XX. századelő képzőművészetének elismert szakértője.
Ucicky özvegye tudja, mi az igazság a képek körül, másként aligha egyezett volna ki egy másik örökössel: a Vízikígyók II. című Klimt-kép eladásából származó összeget megosztotta az eredeti tulajdonos leszármazottjával.
Az új Klimt Foundation körüli botrány csitulóban van, de máris közelít egy újabb felkavaró eset: a Beethoven-fríz ügye. Ha bebizonyosodik, hogy a Lederer család örököseinek panasza jogos, és Klimt monumentális műve tényleg zsarolással, nyomott áron jutott állami tulajdonba, a kép lekerül a Secession faláról – ez pedig legalább akkora sokk lesz az osztrákoknak, mint a Belvedere kényszerű megválása az Arany Adéltól. És akkor még nem beszéltünk a legújabb követelésről: E. Randol Schoenberg amerikai ügyvéd szerint ugyancsak megvizsgálandó a most éppen Londonban vendégeskedő Klimt-festmény, az Amalie Zuckerkandl-portré eredete is. Márpedig Schoenberg – a zeneszerző unokája – tudja, mit beszél: ő segítette hozzá a Bloch-Bauer család örököseit ahhoz, hogy visszakapják az Arany Adélt.
Szászi Júlia
