A globális diadalmenet folytatódik: a saját neve alatt tartott hongkongi vásár után az idei „anyarendezvény” már a sztárépítész Herzog és de Meuron által tervezett, látványos új épületben nyílt meg, amely a már 1999-ben felépült hátsó csarnokkal együtt csaknem 80 ezer négyzetméter belső területtel rendelkezik.
A rendezvény előtti teret idén a szervezők által megrendelt „favela kávézó” fából és fémlemezből összetákolt házacskái foglalták el. Tadashi Kawamata japán művész alkotása megosztotta a közvéleményt: többen békésen tiltakoztak a szegénység szimbólumának, a favelának e környezetben történő megjelenítése ellen. De a provokációval (?) a megrendelők valószínűleg elérték céljukat; a szociális giccs vitát váltott ki a művészet társadalmi szerepéről. A tüntetők plakátján annyi állt: Mi egy igazi favela? Aki akarta, odaírhatta a válaszát.
A megnövekedett kiállítási teret használhatta ki a Gianni Jetzer által rendezett Art Unlimited szekció, ahol a nagy, vagy akár óriási méretű (az utóbbiak egyik példája Matt Mullican 20×7 méteres alkotása) művek száma idén már egy híján 80 volt, ami rekordot jelent a vásár történetében. Az új csarnok méretei lenyűgözik a látogatót, de a szekció – a barlangokkal és a falakon lévő nagyméretű, színes és dekoratív alkotásokkal – igazából vidámparkra emlékeztet. A bázeli vásár mindig azt hirdette, hogy a siker ellenére sem kíván nagyobb lenni és több galériát befogadni; a látvány az idén ezt cáfolni látszik, és ez nem tesz jót az összképnek. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy ne lennének figyelemre méltó, meglepő, vagy egyszerűen csak szép művek. Hadd említsünk néhány példát: Günther Förg 1991-ben festett absztrakt minimalista képeit, vagy Chiharu Shiota Csendben elnevezésű, fekete fonalból készült szövedékét, amely fekete székeket és egy megégett zongorát borít be – első látásra poétikus mű, ám valójában a művész gyermekkori traumáját idézi meg.
A jól ismert kerek épület standjain a súlypont tovább tolódott kortárs irányba. Olyannyira, hogy a hagyományosan a nagy klasszikus művek kiállítóhelyéül szolgáló alsó emelet immár alig különbözik a felette lévőtől. Sőt a fiatal galériáknak és művészeknek szentelt, a nagyvásár előszobájának számító liste résztvevői sem lógnának ki itt a sorból. A lenti szinten persze még van néhány méregdrága klasszikus modern alkotás, de az ezeket árusító galériák száma tán még 15 sem a 300-ból. A kínálat visszaszorult ezen a területen, a piacra kerülő kevés alkotást pedig aukción értékesítik majd. További tendencia az absztrakt művek előtérbe kerülése. A gyűjtők egy része mintha elfáradt volna az utolsó évek „neobarokk” túlzásaitól, és egyszerűbb művészetre vágyik. A skót Georgia Russel papírmunkái is ebbe a kategóriába tartoztak; mind a négy kiállított alkotása elkelt, bár 17 ezer euró feletti árakon kínálták őket a Karsten Greve galéria standján.
Az üzleti előzmények az idén is kedvezően alakultak. A már klasszikusnak számító (főleg amerikai) kortárs művészek és az új generáció árai idén magasra emelkedtek, sokszor a klasszikus moderneket is maguk mögött hagyva. A Christie’s májusi háború utáni és kortárs művészeti árverésének eredménye majdnem félmilliárd dollárral új rekordot jelentett ebben a kategóriában. Természetesen továbbra is fennáll a kérdés, meddig tart és tartható fenn egy ilyen, sokszor abszurdnak tűnő árszínvonal, különösen a fiatal, életművel még nem rendelkező művészek esetében. De egyelőre még nincs gond e téren, mivel az újgazdag gyűjtők száma folyamatosan nő. A sok privát és állami múzeumalapítás – különös tekintettel az arab és az ázsiai térségre –, valamint a spekulatív vásárlások is növelni fogják a keresletet, ezzel is felhajtva az árakat. E jelenség megértéséhez elegendő egy friss kutatás eredményeire hivatkozni: eszerint a legalább egymillió dollár tőkével rendelkező magánbefektetők vagyona világszerte 10 százalékkal növekedett, és 46 200 milliárd dollárral (!) új rekordot ért el. E „felesleges” vagyon tulajdonosai számára a modern művészet gyűjtése presztízskérdés. Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni Tom Wolfe tavaly megjelent, Back to Blood (Vissza a vérhez) című regényét, amely Miamiban játszódik. A könyv áttételesen a művészeti piacról is szól, és egyik fejezete az Artbasel Miami vásár körül forog: gonosz, karikírozott, és ezért túlzó, de alapjában véve mégis tényeken alapuló leírás az ottani hangulatról és a piac nem éppen dicső vonatkozásairól. Különben meglepő, hogy az általános rajongás közepette milyen kevesen mutatnak rá a háttérben folyó sötét eseményekre (hamisítás, csalás, pénzmosás), amelyek szereplői között még neves galeristák is egyre gyakrabban felbukkannak.
A vásár üzleti vonatkozásban is nagyon sikeres volt. A legjobban a globálisan működő nagy galériák teljesítettek, amelyek már az első órákban többmilliós értékű műveket tudtak eladni. Ehhez a kategóriához tartozott egy 1961-ben készült Calder-mobil (12 millió dollár), Ai Weiwei tízágyas „hálószobája” kínai látogatóknak a 2007-es Documentáról, Joan Mitchell festménye (6 millió dollár) vagy Yves Klein 1960-ban készült égetett műve (2,5 millió dollár). Az ennél alacsonyabb árfekvésben feltűnően sikeresnek bizonyultak a Velencei Biennálén kiállító művészek: azok a nagy nemzetközi galériák támogatásával Velencében bemutatott művek, amelyek ott nem találnak gazdára, Bázelban vásárolhatók meg – gyakran olcsóbb változatban (kisebb méretben), hogy az „átlag vevő” otthonában is elférjenek.
Az Art Basel idén is megerősítette vezető szerepét a vásárlási lázban égő művészeti piacon. Az UBS svájci nagybank, amely 20 éve a főszponzora, meghosszabbította a vele kötött szerződést, amely ezentúl az új, hongkongi vásárra is érvényes.
Darányi György
