Szívesebben ölik betonlétesítményekbe a pénzüket a kultúrát támogató nagyvállalatok és bankok, mint hogy magukat a művészeket, a kulturális tevékenységet segítenék – állítja Mário Vieira de Carvalho, a zeneszociológia professzora, az előző szocialista kormány volt kulturális államtitkára. Pedig Portugália valószínűleg világelső – népességéhez arányítva – a kulturális központok, előadótermek, kiállítási helyiségek számában, míg a művészek foglalkoztatottságát illetően az utolsók között kullog.
Mint Vieira de Carvalho a Műértőnek kifejtette: még az országot sújtó komoly gazdasági válság idején is tovább szaporodnak a kulturális létesítmények. Jelenleg az egyik legnagyobb mecénásnak számító portugál áramszolgáltató vállalat (EDP) készül egy újabbat építeni – ráadásul a már létező legnagyobb hasonló, Lisszabon melletti intézmény, a Belém kulturális központ közvetlen közelében.
Vajon miért van erre szükség? – kérdezi. Vagy miért kellett a Caixa Geral de Depósitos (az OTP portugál megfelelője) hatalmas, a Ceausescu-korszak épületmonstrumaira emlékeztető székházában is egy további kulturális központnak helyet adni?
A válasz: azért, mert a kulturális mecenatúrára pénzt áldozó – magán és állami – nagyvállalatok, nagybankok „nagyzási mániában” szenvednek, és elsősorban a láthatóság érdekli őket. A tényleges művészi tevékenység támogatásánál fontosabb, hogy a befolyásukat, hatalmukat híven tükröző, minél látványosabb, szembetűnőbb, betonba öntött létesítményeket hagyjanak hátra. A kultúrát akarják támogatni, de építővállalatoknak fizetnek ki milliókat – mondja Mário Vieira de Carvalho. A kész épületekbe azután adminisztratív és technikai személyzetet szerződtetnek, valamint egy műsorprogramozót, aki a kulturális aktivitásokra szánt költségvetést kezeli – ahelyett, hogy művészeti csoportoknak adnának otthont, rendszeres bemutatkozási lehetőséget, havi jövedelmet. A programok esetében is inkább a nagy figyelmet keltő, neves külföldi művészek meghívásán van a fő hangsúly, a hazai alkotók támogatására alig marad valami. A legtöbb úgynevezett kulturális központ nem alkalmaz állandó jelleggel művészeket, nem ad helyet művészi projektek megvalósításának. Csupán üres, élettelen betonstruktúrák, még ha sokszor luxuskivitelben is – mutat rá. A helyi művészek legnagyobb része pedig nehéz körülmények között, munkáját állandóan megszakítva, megélhetési gondokkal küszködve kénytelen alkotó tevékenységét folytatni.
Vieira de Carvalho kulturális államtitkárként egyik fő feladatának tartotta a kulturális mecenatúra előmozdítását. (Belekezdett a mecenatúrát jobban ösztönző további adókedvezmények kidolgozásába is, ezt azonban a válság elején a pénzügyminisztérium leállíttatta.) Többször is aktív, kezdeményező szerepet vállalt, összehíva a lehetséges támogatókat, nagyvállalatok, nagybankok képviselőit, konkrét kulturális – múzeumi, előadó-művészeti tevékenységeket, portugál művészek nemzetközi szereplését célzó – projekteket mutatva be nekik.
A minisztérium által kezdeményezett egyik legsikeresebb együttműködésnek az Ermitázs anyagából rendezett lisszaboni kiállítás bizonyult. Az Ajuda királyi palotában megvalósított tárlat fő célja az volt, hogy sikerüljön elegendő anyagi támogatást szerezni az egyik szárny helyrehozásához. A nemzetközi jelentőségű, nagy tömegek érdeklődését felkeltő és jelentős sajtóvisszhanggal járó kiállítás elég vonzónak bizonyult ahhoz, hogy a minél nagyobb láthatóságra vágyó mecénások bőkezűen adakozzanak. Így minden idők egyik leglátogatottabb tárlata nemcsak nem jelentett költségeket a minisztériumnak, de a helyreállításhoz szükséges összeget is sikerült begyűjteni.
A kulturális vezetés kezdeményezései persze nem mindig jártak ilyen eredménnyel. Felemás megoldásra vezetett például a portói Zene Háza esete. Az állandó pénzügyi problémákkal küszködő intézményt mecénások által támogatott alapítványként szerették volna tovább működtetni. Ehhez sikerült is mintegy 50 magáncéget megnyerni. A cél az lett volna, hogy komoly alaptőkét gyűjtsenek össze az adakozóktól. Egyre világosabbá vált azonban – meséli Vieria de Carvalho –, hogy e cégek mecénások akartak ugyan lenni, de kockázatot már nem akartak vállalni. Így a Zene Háza folyamatos működtetését sem, csupán egy állandó zenekar és művészek (vagyis havi bérek) nélküli, üres, produkciós vállalkozásként működő intézményt tudtak elképzelni. A csekély, átlagosan 50 ezer eurónyi összegű támogatás ellenében azt várták el, hogy a költségvetés finanszírozza az intézmény működtetését. A kulturális vezetés úgy látta, jobb valamilyen egyezségre jutni, mint minden támogatásról lemondani, és végül magára vállalta a működtetést biztosító évi 10 millió euró folyósítását. (Amit a jobboldali kormány most 30 százalékkal csökkentett.)
Vannak azonban olyan sikeres, ismert művészek, akiknek a neve elég jól hangzik ahhoz, hogy bármely mecénás számára vonzó legyen a támogatásuk. Ilyen az immár nemzetközi sztárként számon tartott Joana Vasconcelos, aki az idei Velencei Biennálén képviseli Portugáliát. A művésznő egy kiszolgált személyszállító hajót – ami Portugália úszó pavilonja lesz – alakít át műtárggyá. A hajót a régi Lisszabont ábrázoló csempék, azulejok fedik majd, belül pedig a portugál alkotó jellegzetes, burjánzó textilmunkái borítják. A nem mindennapi projektet a kulturális vezetés 175 ezer euróval támogatja, a hiányzó összeget Vasconcelos mecénásoktól igyekszik összeszedni. A művésznő nevének és a biennále jelentőségének köszönhetően ez meglehetős sikerrel járt, a projekt jelentős részének már biztosított a fedezete.
Teljes egészében egy magáncég – az egyébként nagyszabású zenei rendezvényekre specializálódott Everything is New – finanszírozza Vasconcelos legújabb retrospektív kiállítását is az Ajuda palotában. A művek többségét az elmúlt nyáron a versailles-i kastélyban lehetett látni, ahol több mint 1,6 millió látogatót vonzottak. Lisszabonban ezek a művésznő legújabb munkáival egészülnek ki – így olyan emblematikus darabokkal, mint a már Budapesten is szerepelt, tamponokból készített hatalmas csillár, a Menyasszony, amelyet Versailles-ban nem mutattak be. A március 22-től augusztus 25-ig nyitva tartó kiállításra szintén kiugróan nagyszámú látogatót várnak (a belépőjegy 10 euró).
A nagyon kevés sikeres művészt leszámítva a többség – főleg a fiatalok – a támogatások hiányában rendkívüli nehézségekkel küszködik. Vannak, akik jobb híján felhagynak a művészi tevékenységgel, vagy emigrálni kényszerülnek. A mecénásokat azonban nem lehet rávenni arra, hogy üres épületek helyett inkább innovatív művészi projekteknek adjanak életet, az alkotóknak nyújtsanak megélhetési lehetőséget – sajnálkozik Vieira de Carvalho. Mint elismeri: jelentős adókedvezmények nélkül nem létezik jól működő mecenatúra. Sajnos – teszi hozzá – a jelenlegi, súlyos megszorításokra kényszerülő kormány hallani sem akar erről, inkább tovább csökkenti a lehetséges kedvezményeket.
Muharay Katalin
