A Berlinalét általában egy héttel megelőző transmediale (tm) – a médiaművészet és digitális kultúra fesztiválja – alapítása óta már többször is arculatot és nevet váltott. Most újabb korszakváltáshoz érkezett.
Mára a művészet és a digitális kultúra nemzetközi szemléje lett az egykori video-, majd médiaművészeti fesztiválból, amely indulásakor a Berlinale részeként az akkor bontakozó elektronikus médiát és azokat az experimentális film körébe tartozó területeket fogta át, amelyek a hivatalos programból kimaradtak. Tavaly az új művészeti igazgató, Kristoffer Gansing a nemzetközi intermédia-találkozót egészen új gondolati struktúra alapján definiálta. Megszűntek a díjak (a transmediale-díj, az Open Web Award), és ezzel a versenyjelleg, a Vilém Flusserről elnevezett elméleti díjat (2008–2011) pedig kutatói rezidensprogram váltotta fel.
Az idei, 26. tm-en a vezérfonalként használt téma – Back When Pluto Was A Planet (Vissza abba az időbe, amikor a Plútó még bolygó volt) –, illetve a kiállítás (The Miseducation of Anya Major – Anya Major félrenevelése) a pályaműveket, beszélgetéseket, workshopokat, performatív intervenciókat egy képzeletbeli múzeum kontextusában elhelyezve, egyfajta konferenciaszerű ismeretstruktúrába csatornázta be a művészetben, a médiában és általában a digitális kultúrában végbement paradigmaváltást.
Médiaművészet – recycling
Gansing újítása a programpanelek szorosabb tematikus összekapcsolásában és a fiatal művészgeneráció fesztiválon kívüli tevékenységének összehangolásában rejlett. Ez a nemzedék az ösztöndíjak és a fesztiválhálózat révén „multikulti” és „nomadizált” életmódot folytat. A 26. tm programpaneljei (Users, Networks, Paper, Desire) és a Miseducation… főcím alatt rendezett kiállítások arra a dolgokhoz való forradalmi hozzáállásra és azokra a fogalmaink állandó átértékelődése mögött zajló folyamatokra irányította a figyelmet, amelyek új esztétikaként jelennek meg a művészet terén.
A 26. tm tematikáját Gansing a Plútó tudományos státusváltozásának analógiájára építette fel. A tudomány, a technológia és a művészet újszerű kapcsolódási pontjait, új lehetőségeit szerette volna felszínre hozni. A fesztivál hat földi napig tartott, ami a Plútón egy napnak felel meg. A megnyitón Michael Brown csillagász a planetáris rendszerek tudományos kérdéseiről beszélt, előadását performanszok követték (People Like Us, Carsten Nicolai, goto80, Raquel Meyers, Jacob Sikker Remin, Benjamin Gaulon). A McLuhan-előadások című programban a filozófus Ian Hacking arról elmélkedett, hogy a tudomány haladásával párhuzamosan a médiaművészet és a populáris netkultúra is új paradigmákat állít fel, folyamatosan újraértelmezve önmagát.
Elképzelése szerint a tm a jövőben a kreatív, feltaláló szellemiség időn és téren kívüli múzeumaként (Imaginary Museum) funkcionálna. Néhány alkotás máris demonstrálta, hogy az elavult technológiákat hogyan lehet reciklálni, visszaforgatni a művészetbe. A fesztiválközpont tereit behálózó, légbefúvással működő csőpostarendszer (a Telekommunisten és raumlaborberlin munkája) a technika „őskorából” egyrészt a „net” fogalmát tette át a fizikai valóságba, másrészt társadalmi folyamatokat parodizált: 92 művész üzeneteit „utaztatta” a nemzetköziség, az általános megértés és a szervezett világ témáihoz kapcsolódva.
A tm három részből álló Miseducation… című kiállításának kurátora, Jacob Lillemose a kortárs médiában felbukkanó új effekteket, a használat és a fejlesztés új elképzeléseit kutatta a médiatörténet tükrében a komputerjátékoktól az okostelefonig. Kiindulópontja egy Ridley Scott rendezte legendás reklámfilm volt, amely az 1984. január 22-én piacra dobott első Macintosh komputert népszerűsítette. Főszereplőjét, egy Anya Major nevű atlétanőt a kreatív ipar és a médiatársadalom tömegkultúrája a lázadó személyiség megtestesítőjeként kebelezte be (a média később – reklámfogásként – halálhírét keltette). A tárlat azt sürgeti, hogy fedezzük fel újra az ellenállás fontosságát az uniformitással, az autoritással szemben, mivel egy valóban új médiakörnyezet nem jöhet létre a lázadó szellemű ökológiai intelligencia és excentrikus kísérletező szemlélet nélkül.
Ennek szellemében a Tools of Distorted Creativity szekció kortárs munkái a szoftverek nonkonformista használatára épültek – egészen a diszfunkcionalitásig elmenve. A Generative Art of Sonia Landy Sheridan című kiállításszegmens pedig egy olyan művészt mutatott be, aki a filozófiai gondolkodás és a művészi képzelet eszközeiként kísérletezik a technológiai társadalom gépeivel. A YoHa-duó (Graham Harwood és Matsuko Yokokoji) olyan találmányokat rendszerezett analitikus precizitással, amelyek mára mindennapossá váltak – mint például a komputer vagy a Prosac nevű antidepresszáns –, ezért elmegyünk korszakalkotó jelentőségük ténye mellett.
A médiaművészetet az átlagember nehéznek, elvontnak tartja ahhoz, hogy foglalkozzon vele. A kiállítástriász (az elméleti panelekkel együtt) a médiát hatalmas, időtlen kulturális konstrukcióként láttatta, és azt is demonstrálta, mennyire fontos a művészet mint a tudás sajátos tapasztalata, nyelve, és mint nevelési eszköz. A művészetben – meghaladva a médiafejlesztés progresszív logikáját – konceptuális trükkök, vizuális szubverziók és kreatív anyaghasználat jelölik ki az alkotás útjait, amelyek révén a művész nemcsak használja, hanem fejleszti is a médiát.
A fesztivál elméleti szekcióiban kutatók és eretnek gondolkodók csaptak össze. Olia Lialina, Pär Thörn, Cornelia Sollfrank a felhasználó fogalmát definiálták. Az uncreative writing (nem kreatív írás) panel csúcspontját az UbuWeb-alapító amerikai Kenneth Goldsmith költő előadása jelentette. A gazdag film- és videoprogramban többek között a Turner-díjas Elizabeth Price, a People Like Us, Eija-Liisa Ahtila, John Smith és Dennis Adams munkáit vetítették.
A társrendezvény, a 14. CTM, a kísérleti zene és a társművészetek fesztiválja programjával – koncertek, partik, előadások, vetítések, workshopok és egy kiállítás (The Golden Age) – a berlini klubkultúra és éjszakai élet legérdekesebb helyszíneit (HAU, Berghain, Stattbad, Kunstquartier Bethanien) és a Funkhaus Nalepastrassét, az egykori NDK állami hírügynöksége épületét foglalta el. A CTM a jelenlegi zenei túlkínálattal és ennek következményeivel foglalkozott. A technikai határok, kánonok és autoritások nélküli „minden elmegy” helyzet, mint teljesen kiélhető kreatív potenciál, paradicsomi állapotnak tűnik (lásd a The Golden Age – Az aranykor című kiállítást). Amikor az önkifejezés, a korlátozás nélküli kreativitás nehezen megkérdőjelezhető stratégiája normatívvá válik, olyan fogalmak is felmerülnek, mint a nárcizmus, amelyek kritika tárgyát képezhetik. A CTM erre a gondolatmenetre fűzte fel audiovizuális és hangperformansz programját (Demdike Stare, Gatekeeper, People Like Us, Vanessa Ramos-Velasquez), melyben különféle effektekkel – idősíkeltolás, természetes és szintetikus hatáselemek összekapcsolása – keresték az alkotói eredetiség és a közösségalkotás új formáit és normáit.
Japán „virtual reality”
A klubéjszakák magánbeszélgetésein nem hivatalos csatornákon özönlöttek az információk a médiavilág újdonságairól. Így került képbe a japán digitális kultúra újabb bombasikere, a Vocaloid (hangszintetizáló) szoftver és appje, Hatsune Miku (a jövő első hangja), a Crypton Future Media 2007-es fejlesztése: az első szintetizált hangú manga popénekesnő. Hangjához a CFM a Yamaha Vocaloid első japán verzióját használta fel, a színésznő, Saki Fujita hanganyagának digitális kiterjesztésével. A vékony hangon, nagy hangterjedelemben éneklő, kék hajú, copfos rajzfilm-popsztár Japánban olyannyira ikonikussá vált, hogy a Yamaha versenyautóit is a mangasztárra utaló designnal dekorálja. Hatsune Miku a fejlesztő cég, a Crypton hangszériájának első karaktere, „megszemélyesítése”. A Crypton ötlete, hogy az éneklő mangalánnyal megalkossa a közeljövő android díváját, óriási anyagi sikert hozott a Vocaloid további verzióinak. A szigetországban a szintetikus hangon éneklő figurának éppúgy rajongótábora van, mint a hús-vér sztároknak. Telt házas vetített koncerteken lép fel, milliók töltik le telefon-csengőhangnak, dalai hangszórókból szólnak a nagyvárosok utcáin.
Egy másik réteg igényeit elégíti ki, de hasonlóképp nagy dobás – még ha nem is hoz akkora anyagi hasznot – a japán médiaművészet felfedezettje, a Kagemu-duó performanszprodukciója. Kagemu (Nobuyuki Hanabusa és a táncos Katsumi Sakakura) a tradicionális harcművészet és street-dance sajátos keverékét ötvözi az archaikus japán művészet ikonográfiájából vett, vetített digitális látványelemekkel, amelyekkel az előadás során Katsumi mozgása – virtuálisan összekomponáltan – állandó interakcióban van, majd végül egy adott pillanatban a virtuális tér eltűnik, és a színpad fala ezer darabra hullik. A művészpáros a ma és a jövő művészetét és technológiáit kombinálja, s azokat – hasonlóképp, mint a tm és CTM fesztivál kurátorteamje – elválaszthatatlannak tekinti a múlt tárgyi és látványvilágától, mozgáskultúrájától, esztétikájától.
Varga Marina (Berlin)
