Az amerikai zeneszerző, John Cage kelet-közép-európai utazásairól, azok dokumentumairól és hatástörténetéről szól a Ludwig Múzeum kiállítása, melynek címe A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött. De szól ennél többről is: a Cage-dzsel rokonságot mutató képzőművészeti gondolkodásról, illetve a ma reflexióiról. A kiállításról Szemző Tibor zeneszerzővel, filmkészítővel beszélgettünk.
– Jó helyen van ez a kiállítás egy kortárs képzőművészeti intézményben?
– Egy kiállításnak hol máshol volna a helye, mint egy kiállítótérben? De nem akarom megkerülni a kérdést: Cage nem pusztán zenei jelenség. Tágabb értelemben vett szellemi üzenete messze túlmutat a zenén. És nemcsak arra gondolok, hogy a kottái majdhogynem grafikákként is felfoghatók. Hanem tényleges kapcsolata van a képzőművészettel, például Duchamp-mal, de vannak indirektebb kapcsolatai is, például Beuysszal. És számos további találkozási pontja van a képzőművészettel. Másként és máshonnan nyúl a hangokhoz, mint előtte bárki. Sokan gondolják, hogy Cage neve egy stílust fed. Kétségtelen, hogy az ő művei is hangversenytermekben szólaltak meg, vagy talán szólalnak meg ma is – ezt nem pontosan tudom, jómagam egy ideje távolabb vagyok ettől a szcenáriótól –, de messze nem zenei jelenségről van szó. Nem a hangok felől rakja össze a hangokat, hanem egy kívülről hozott rendezőelv alapján, és bizonyos értelemben hátat fordít az európai műzene történetének.
– Ami a szcenáriót illeti: a kiállítás egy videodokumentummal indul. A fiatal Cage egy amerikai televíziós show-ban lép fel, ott mutatja be művét nem hagyományos hangszereken. A közönség pedig ámul és nevet a „kunszton”, amikor rádiókkal, kuktafazékkal, vízzel telt káddal, jégkockakészítő géppel csinál zenét. Cirkuszi mutatvány, vagy áttörés?
– Cage mindenütt otthonos. A hangzó felület ugyan – számomra legalábbis – nem mindig inspiráló, ugyanakkor a magatartás, a szellem lenyűgöző. Olyanformán, ahogy Kafka, vagy éppen Thomas Bernhard minden szava lenyűgöz – bár utóbbi talán elsősorban azért, mert muzsikus. Egyszerűen az univerzumból rakják le a szavaikat, illetve hangjaikat. Cage legfontosabb ismérve a tágasság, a lépték tágassága. A kiállításban az a legérdekesebb, ahogy azokban a szűk és zárt terekben, mint amilyenek a vasfüggöny mögötti országok, egyszer csak megjelenik ez a tágasság, és transzformálódik az üzenet. Rendkívüli fogékonyság volt itt, éppen az elzártság miatt. Ugyanakkor érdekes, hogy mennyire másként reagálnak ezek a kelet-európai kisállamok erre a jelenségre. Van, ahol Cage úgy jelenik meg, mintha egy izmus volna: azonnal be akarják préselni egy skatulyába, ezt részben mi is tapasztaltuk a 180-as Csoport működése során. Ugyanakkor kapukat nyit ki, kitörési pontokat, szellemi fogódzókat mutat. Errefelé az értelmiség a hatalommal szemben definiálta önmagát. Cage-nél ez a felvetés értelmetlen. Teljesen más a nézőpont, az értelmezés, és zenéjének jelentése is. Ez a feszültség a legizgalmasabb a kiállításban. Felmerül a kérdés, hogy a zártság nem jelent-e provincializmust is a tágassággal szemben. De hát itt, Kelet-Európában nagyon jól tudjuk, hogy a tágasságot befelé is át lehet élni.
– Vannak fotók arról, ahogy Cage „ehető növényeket gyűjt” Moszkvában, vagy éppen Szombathelyen. Ahol megjelenik, Zágrábtól Varsóig, mindenütt szubverzív, de közben mintha hazaérkezne. Jön egy sztár, egy zenei felforgató, aki ugyanakkor végtelenül természetes, józan jelenség.
– Megint csak azt tudom mondani: otthon volt az Univerzumban. Az azonban biztos, hogy forradalmian új gondolat, hogy amikor kinyitja az ablakát New Yorkban, ahol él, és beszűrődnek az utcai, városi zajok, akkor azt mondja: ez sokkal érdekesebb, mint Beethoven. Innentől kezdve lehet azon gondolkozni, hogy hogyan nyúl hozzá a hangszerekhez, mit hall, és mi az elsődleges: az-e, amit hall, vagy az, amit gondol.
– 1986-ban, Magyarországon az ő megjelenése mennyire volt izgalmas?
– Ott voltam azon a szombathelyi eseményen. Jó volt őt ott látni, a kedvéért mentem oda, ám nem vagyok „cage-iánus”, és számomra nem volt revelatív, ami ott történt, illetve ami elhangzott, részben talán azért sem, mert sok mindent ismertem már. Fontos viszont Cage üzenete, hasonlóképpen, mint a már említett Joseph Beuysé. Saját alkotói gyakorlatomba sok momentumot emeltem át tőle, vagy belőle, éppen a véletlen vonatkozásában. Cage egy nagy öreg volt számomra, aki akkor 30 éves voltam. Az Új Zenei Stúdió tagjainak voltak igazi, mély kötődései hozzá. Mi másban, főként a zenei minimalizmusban pörögtünk, és megvoltak a magunk kapcsolódásai másokhoz. Élő kontaktusban voltam sokakkal; akkor már itt járt például Steve Reich, 1985-ben, ha jól emlékszem, és sokan mások is, a cseh, ma már brooklyni cseh Petr Kotik például. Az ő közvetítésével jutott el Cage – ez a kiállításon derült ki számomra – Prágába és Ostravába. Voltak tehát személyes szálak és átjárások is. Azt kell mondanom egyébként, hogy az akkori magyar állami hanglemezkiadás, a rádió és koncertszervezés intézményei bizonyos esetekben támogatók voltak.
– A kiállításon szereplő műveket egyértelműen Cage-hez lehet kötni, vagy a hatástörténet utólagos konstrukció? Nem inkább együttállásokról van szó?
– Is-is. Minden alkotóban manifesztálódik valami abból a korból, amelyben él. Bak Imre vagy Maurer Dóra munkái – hogy éppen őket említsem – talán ezért mutatnak rokonságot a Cage-féle zenei struktúrákkal. És közben nagyon árnyalt és különböző hatása volt Cage-nek a különböző keleti országokban. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a lengyelországi, az orosz vagy a jugoszláviai művészeti, zenei színterek közé. A magyar zenei színtér eléggé zárt volt, többek közt épp a hagyomány jelentette a béklyót. A lengyel sokkal nyitottabb volt. Nem tartottuk zenei nagyhatalomnak Lengyelországot, de éppen mert kevésbé kötődtek a hagyományhoz, szabadabbak tudtak lenni. Nemrég részt vettem egy Cage-emlékfesztiválon Krakkóban; sokkal játékosabban, oldottabban nyúlnak Cage-hez is.
– A jugoszláviai dokumentumok különösen érdekesek a kiállításon. A belgrádi BITEF színházi fesztiváltól kezdve az újvidéki magyar Ladik Katalin performanszáig, vagy Zágrábig, ahol Cage mint egy popsztár jelent meg, rendkívül izgalmasnak tűnik az ottani hatástörténet, és persze elevenebbnek, szabadabbnak a művészeti szcéna.
– A Cage-féle tágasság egész máshogyan értelmeződött azokban az országokban, amelyek ténylegesen is tágasak. Ez is lépték kérdése tehát. Jugoszlávia és Oroszország eltérő volt ugyan a szabadságfok tekintetében is, de mindkettő – egészen másként persze – tágas. A „nagy nemzetek” gyermekei egész máshogy gondolkoznak. Mások a viszonyítási pontjaik. Lehet, hogy egy underground művésznek tilos volt Moszkvát elhagynia, de mégis egy nagyváros széles utcáin járt. És másképp határozta meg önmagát. Éppen úgy, mint az amerikai Cage. Máshol van a horizont. Az ő gondolkodásának léptékében ez benne van, mint ahogy az is, hogy az apja feltaláló, tehát számára minden egyes dolgozat egy új invenció is egyben. De visszatérve Kelet-Európához: most, hogy némileg elmerültem az ex-jugoszláv irodalomban, az a benyomásom, hogy inkább mi éltünk itt a periférián, és nem – mondjuk – a magyar művészek Újvidéken, akik egy színes, nagy országban éltek, amelynek tengere is volt.
– A Magyar Televízió 1986-os Cage-riportja is látható a tárlaton. Ott hangzik el, hogy az akadémikus képzésben felnőtt zenészek nehezen tudtak mit kezdeni a darabjaival.
– Ez igaz, ugyanakkor nem szerencsés az egyik fajta akadémizmust egy másikkal helyettesíteni. Noha én eltávolodtam a komolyzenei élettől, a hangversenyhelyszínektől – egyre inkább a film és a zene, az irodalom és a zene, meg a beszélt szöveg foglalkoztatott, és foglalkoztat ma is –, azzal magam is sokszor találkoztam, hogy a zenei képzés inkább idomítás. És ennek során a muzsikusok messze kerülnek a lényegtől. Ha egy hegedűst megkérdezel a diploma után, hogy tulajdonképpen mit is akar a hegedüléssel, lehet, hogy nem tud válaszolni. Ha viszont beültetik egy zenekarba, akkor működni fog. Nem tudom, hogy a képzés mit változtat ezen, itt inkább a gondolkodás a lényeg. Amikor zenészekkel dolgozom, gyakran adok nekik olyan feladatot, amelyben nincsenek meg a szokásos fogódzók, mondjuk nem ötvonalas rendszerben, egy adott nyelven, egy adott stílusban kell megszólalniuk. Olyasmiben vesznek részt, ahol nincsenek hangzásbeli előképeik. A zenész, aki mindig kottából játszik, dirigensek keze után megy, adott művet interpretál, egyszer csak kap egy instrukciót: játssz egy hangot, de csak akkor, amikor érkezésed van rá. De milyen hangot játsszak? És mikor van rá érkezésem? Ezek alapkérdések, csak éppen ritkán kerülünk szembe velük. (A kiállítás február 13-ig látható.)
Nagy Gergely
Szemző Tibor: 1955-ben született Budapesten. Zeneszerző, alkotó és előadó. Készített installációt és számos filmet. Több kollektívával, együttessel dolgozott: 180-as Csoport, Új Modern Akrobatika, Gordiusi Comó, Cinematic Music Company. Alkotótársa volt többek közt Erdély Miklósnak, Waliczky Tamásnak; Forgács Péterrel húsz éven át készített zenés filmeket. Tucatnyi albuma jelent meg, turnézott Európa-szerte és a tengeren túl. Jelenleg Takarmánybázis nevű formációjával lép fel, illetve egy zenei-filmes színpadi mű (Az üzenet – dr. Kafka utolsó szerelme) bemutatójára készül.
