Adrian aci: Turn On (Felkapcsolás); 2004 Lámpást adott kezükbe...? © La Biennale di Venezia

Az akadémizmus is lehet színpompás és dinamikus -- mint Gilbert & George óriás fotóprintjein a brit pavilonban. Talán az új motívum -- munkáikat a ginkgófa legyező alakú levele uralja -- nekik is segített: ezek a fák túlélték az 1923-as tokiói földrengést és a hirosimai atombombát is. A levelek ugyan élettel telítették meg műveik tarka szimmetriáját, de a duó szerepeltetése hátteréből a „biztosra menni” fantáziátlansága és a brit színtér friss jelenségeinek a protokoll oltárán történő feláldozása sötétlett elő. Az amerikaiak sem kockáztattak: Ed Ruscha (Műértő, 2005. március) profizmusa vitathatatlan, de jelenléte hasonlóan ötlettelennek tűnik.

Rekordszámú -- hetven! -- országnak van idén „pavilonja” a Giardiniban és városszerte, és számomra rekordszámúak a csalódások is. Néhány példa: az amúgy atomerős német festészetet ismerve Thomas Scheibitz érthetetlen választás, akárcsak az amúgy remek belga felhozatalból idekerült installációblöff. A cseh és szlovák pavilon félkész káosz képét mutatja, a román modorosan üres (egy apró, a Balkánról szóló esszékötet pótolná a látnivalókat). Izraelnek ezúttal csak egy gegre futotta: Guy Ben Ner egy „absztrakt” fából emeletes ágyat épít (Treehouse Kit). A giccs területére tévedt a japán Miyako Ishiuchi, amikor édesanyja tárgyait és testrészleteit tette reflektálatlanul közszemlére és a portugál Helena Almeida, aki tisztázott és invenciózus konceptualitását cserélte szentimentális hitgyakorlatra. Hans Schabus az osztrák pavilont iszonyatos munkával és rengeteg anyagot felhasználva 40x40 méter alapú és 17 méter magas díszlethegybe foglalta. Azt hiszem, kár volt. A gigantikus belső állványzat szintjein járkálva nosztalgiával gondoltam vitorlásprojektjére: akkor még a világ legkisebb versenyhajójával (Optimist) járta be a bécsi csatornarendszer alagútjait meg az East Rivert. Májusban Velencében is hajózott; bizonyára a megalomán hegy munkálatai közben. A kis hajóval Schabus önmagát, egyfajta személyességet tud bárhová „szállítani”, a hegy csupán az osztrák Alpok-mítoszt exportálja, mégpedig fenyegető méretben. „Másodlagos frissességűre”, a térség nyomoráról és egzotikumáról alkotott közhelyeket ismétlőre sikeredett a Viktor Misiano jegyezte kazah--kirgiz--üzbég alibitárlat. Az egyik termet betöltő monitorerdő végignézhetetlen időtartamú kínálatával aligha birkózhatott meg egy átlagos elszántságú látogató.

Nem folytatom; a pavilonoknak járó Arany Oroszlán végül is jó kezekbe került: a francia Annette Messager (1943) kapta, aki igazi chef d’oeuvre-rel rukkolt elő: poétikus-szürreális kinetikus installációja, a Casino a Pinokkió-történet személyes változata, ahol a narráció szerepét a művésznő jellegzetes tárgyai (hálók, drapériák, zsákok, zsinegek, bábuk, maszkok) veszik át.

Az installációművészetnek ez a kilencvenes években kikristályosodott, ma már „klasszikus” felfogása jellemzi a magyar pavilont is. Kicsiny Balázs munkái egységességet mutatnak, és határozott hangon szólalnak meg. Szellemi fedezetük olyan ambíciót táplál, amely túl kíván mutatni a személyességen; általános, definitív, tanító jellegük erős kézzel ragadja meg a nézőt. (A magyar szerepléssel következő számunkban részletesen foglalkozunk -- a szerk.)

Korántsem monitorméretben mutatja be filmjét két remek „pavilon” kiállítója. A török Hussein Chalayan (írásunk a 29. oldalon) története -- ruhájukról vett DNS-mintákból rekonstruálnak három személyiséget -- frízszerűen egymás mellé helyezett kivetítőkön fut, a svájci Pipilotti Rist videója pedig a barokk San Stae-templom teljes mennyezetét betölti. A látogatók párosával matracokra heveredve nézhetik az erotikus és pszihedelikus, a Rorschach-teszt szimmetrikus formáit megsokszorozó, színes-zenés opust.

A kevés örömöt nyújtó pavilondömping mellett élményforrásnak a központi kiállításokat ajánlom. A két spanyol kurátornő közül María de Corral nem sokat kockáztatott. A művészet tapasztalata című bemutató (az olasz pavilonban) élő sztárművészekkel és elhunyt klasszikusokkal (Eija-Liisa Ahtila, Monica Bonvicini, Marlene Dumas, Jenny Holzer, Barbara Kruger, Bruce Nauman, Gabriel Orozco, Antoni Tàpies, Rachel Whiteread, illetve Francis Bacon, Philip Guston, Agnes Martin) tűzdelt, minőségi, de kevés meglepetést tartogató összeállítás. E kevesek közé sorolhatók a dél-afrikai (származású) művészek (öten is vannak), akik közül Candice Breitz abszurd humorú videóján hollywoodi sztárokkal játszatja el az apaság és az anyaság sztereotípiáit, Robin Rhode filmjén pedig aszfaltrajzokat kombinál élő gyerekszereplőkkel.

A végére hagytam a legérdekesebbet. A Rosa Martínez-féle Mindig egy kicsit tovább című másik kiállítás (az Arsenale területén) homlokegyenest szembefut a trendekkel, de tisztában van azzal is, hogy ezzel óhatatlanul (új, másik) trendet formál. Központi metaforának az utazást választotta, annak némiképp spleenes, romantikus felfogását. A nyilvános helyett a személyesre helyezte a hangsúlyt, a „nevekkel” mit sem törődött, Louise Bourgeois, Mariko Mori és Rem Koolhaas mellé kitűnő érzékkel egymásra rímelő, egymást erősítő, alig ismert műveket válogatott. Latin-amerikai és keleti művészek jutottak szóhoz; festészet gyanánt egyedül a tavaly 94 éves korában meghalt török Semiha Berksoynak az „outsider art” körébe sorolható képeit kínálta. Az egykori radikalizmus (Guerrilla Girls, Oleg Kulik, Leigh Bowery) nála természetesen illeszkedik az egyéb, szelídebb eszközökkel életre hívott, olykor transzcendenciát kísértő értékek közé. Az albán Adrian Paci videóján csillagos eget idéznek a motoros áramfejlesztőkkel táplált villanyégők; az olasz Bruna Esposito márványlapokra szórt hagymahéjait virágszirmoknak látjuk; a dán Olafur Eliasson fekete horizontján (érdemes miatta kihajózni a San Lazzaro-sziget örmény kolostorához) körbefutó, retinánkba hasító fénycsík pedig örökre emlékezetünkbe vésődik. De ne értsük félre: Rosa Martínez nem széplélek; jól tudja, hogy minden kiállítás gazdasági, politikai és adminisztratív harcok és alkuk végén megszülető piaci termék, még akkor is, ha további gondolkodásra, alkotásra és ellenállásra szólít is fel.

Andrási Gábor

(Műértő, 2005. július-augusztus)