A sporton belüli megfélemlítés témakörével kapcsolatban ritkán hallani felvállalt történeteket sportolóktól vagy edzőktől, ám néha egy-egy már sikeres vagy visszavonult érintett megosztja a fájdalmas emlékeket. Így például Michael Phelps, az amerikai úszólegenda – aki huszonhárom olimpiai aranyérmet nyert – csak visszavonulása után beszélt arról, milyen sokat gúnyolták a gimnáziumban az alakja és nagy termete miatt. A bullying elől az úszásban keresett menedéket, ahol elismerték tehetségét, és végül minden idők legsikeresebb olimpikonjává vált.

De mi is pontosan a bullying?

Gyűjtőfogalom, amely leginkább a zaklatás, csúfolódás, piszkálódás, megalázás, kiközösítés, megfélemlítés magatartásformákkal írható körül, és mindenképpen bántalmazó légkörhöz kapcsolódik. Csapatoknál (is) sokszor elhangzik, hogy „ami az öltözőben történt, az az öltözőben is marad”.

A sport világában többnyire az edzői bántalmazásról beszélnek, míg a kortársak részéről észlelt negatív viselkedés gyakran elsikkad. Pedig szót kell ejteni a kortársbántalmazás jelenségéről is, mert közvetlenül és közvetve is meghatározhatja mind a játékos, mind a csapat működését és mentális egészségét.

A kirekesztő bánásmód, a bűnbakképzés, a zaklatás vagy bizonyos esetekben a beavatási szertartások mind elvehetik a sportolás örömét, nem mellesleg szorongást, depressziót, teljesítmény-visszaesést, evészavarokat is okozhatnak, kiégéshez vezethetnek. Ezekről a bántalmazott sportolók többnyire nem szívesen beszélnek, mégis vannak olyan jelek, amelyekre családtagként, sportszakemberként vagy edzőként érdemes odafigyelni. Ezek közé tartoznak:

• teljesítménycsökkenés,
• negatív énkép,
• bizalmatlanság,
• intenzív düh vagy harag,
• önkárosító gondolatok vagy tettek,
• tartósan rossz hangulat, szomorúság, visszahúzódás,
• új kapcsolatok kialakításának nehézségei,
• bizonyos helyek elkerülése (például edzőterem),
• viselkedés megváltozása,
• félelem bizonyos személyektől (például edzőktől, szülőktől, kortársaktól).

A bullying egyik fő jellemzője az ismételt káros agresszív és/vagy erőszakos viselkedés, amely megerősíti a zaklató hatalmát áldozata felett. Történhet direkt módon, az áldozatot közvetlenül támadva, vagy indirekten, másokat is bevonva a kiközösítésbe, manipulálva őket.

A bullying előszobája a cikizés, amelynek lényege, hogy egy csoport nem tudja elfogadni, hogy egyik tagja másként gondolkodik vagy viselkedik, mint a többség, és ezért kirekesztik. Azaz bőven elég, ha egy játékos másként öltözködik, vagy egyszerűen csak ő a legfiatalabb, esetleg nemrég került a csapathoz.

A kirekesztő viselkedésnek tehát általában van egy látszólagos oka is („ha nem öltözködne így/ha egy kicsit jobban beilleszkedne, nem támadnák”), amellyel a csapattagok a viselkedésüket magyarázzák. Mivel a sértő beszólásokat gyakran humorba ágyazzák, a környezet könnyen félrenéz („csak poénkodnak, meg kell tanulnia kezelni/nem kéne komolyan venni”), és többnyire ezzel magyarázzák a passzivitásukat.

A probléma súlyosbodhat, ha ezeket a viselkedési formákat a környezet (edzők, sportszakemberek, szülők) csupán gyerekes csínyként könyvelik el, vagy úgy gondolják, hogy mindez a versenysport közegének természetes velejárója. Gyakori, hogy edzéseken bizonyos játékosok hibáit a csapattársaik hangosabban kommentálják és minősítik.

Ilyen lehet például a „bűnbakképzés” jelensége is, amikor valakit mások bűne/hibái miatt hibáztatnak, vagy helyettük szenved. Sportcsapatoknál ez sok esetben összekapcsolódik a kudarccal végződő téthelyzetekkel. Ha az együttes még nem érett meg arra, hogy közösen vállalják fel a fájdalmas kudarc terhét, előfordulhat, hogy a vereség okát rávetítik az egyik csapattagra, aki éppen gyengébb teljesítményt nyújtott.

Kifejezetten veszélyes lehet, ha az egyébként is elszigetelt sportolót kiáltják ki bűnbaknak. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az edző hangsúlyozza: a végeredményt sohasem az egyén éri el, hanem a csapat. Belső konfliktusok esetén bizonyos játékosok (a leggyengébb, a legrosszabb statisztikát hozó) kiemelése melegágya lehet a klikkek kialakulásának, valamint a konfliktus kiszélesedésének. A környezet pedig hiába látja, hogy egy csapaton belül előfordul bullying, sokszor nem lépnek fel a káros jelenség ellen.

Irányelvek a bullying elleni fellépéshez

Először is fel kell ismerni a bullyingot és tudatosítani, hogy ez egy komoly szervezeti probléma, hiszen nemcsak az áldozat fog sérülni ennek hatására, hanem azok is, akik észlelik a bántalmazást, mivel joggal tarthatnak attól, hogy ők is bármikor áldozatokká válhatnak. Maguk a bántalmazók is címkét kaphatnak, és az „agresszor” szerepkörből nagyon nehéz kikerülni.

Fontos, hogy szabályozva legyen a bullying, legyen erre egy etikai kódex, azaz a résztvevők tisztában legyenek azzal, mi számít bántalmazásnak, és milyen következményekkel jár az effajta viselkedés. Legyenek felelősségi körök. Az áldozat számára biztosítani kell egy segélynyújtó útvonalat, hogy tudja, kihez kell fordulnia ilyen esetekben, és milyen lehetőségei vannak.

Ne csak a sportolók, hanem a sportszakemberek is kapjanak erre vonatkozóan képzést. Fel kell tudniuk ismerni az árulkodó jeleket, másrészt képesek legyenek hatékony segítségnyújtásra, harmadrészt kerüljék, hogy ők maguk is (tudattalanul) bántalmazó szerepbe kerüljenek. Sajnos sportközegben az efféle bántalmazás jeleit könnyen figyelmen kívül hagyhatják, arra hivatkozva, hogy ez egy ilyen „kemény világ”.

Mit tehetünk edzőként, sporttársként, szülőként, ha egy sportolót zaklatják a társai?

Hallgassuk meg őt figyelmesen, ne szóljunk közbe, ne tegyünk fel kérdéseket mindaddig, amíg nem végez a mondandójával! A sportolónak hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy egy ilyen történetet felfedjen mások előtt. Fontos, hogy érezze, figyelnek rá.

Ne minősítsük a zaklatót sem! Könnyen megeshet, hogy a sportoló a negatív bánásmód ellenére barátjának tartja az illetőt, emiatt a kritizálás után könnyen bezárna, mert védené (is). Nem szabad elfelejteni, hogy a zaklató sokszor maga is küzd valamilyen problémával.

Bátorítsuk és emeljük ki, hogy csak annyit osszon meg a történetéből, amennyit szeretne! Kerüljük a túl részletes vagy rávezető kérdéseket! Igyekezzünk mellőzni a tanácsokat, és erősítsük meg abban, hogy nem az ő hibája, ami vele történt, a segítségkérés pedig a bátorság, és nem a gyengeség jele.

Kérjünk professzionális segítséget! Mivel a bullying összetett jelenség, irányítsuk a sportolót pszichológus szakemberhez (és jelentsük a problémát az egyesület vezetésének). Léteznek olyan programok, amelyek segítenek feloldani a csapatban, egyesületben lévő gondokat, hatékony megoldásokat kínálva az ilyen szituációkra.

Mit kezdjünk edzőként, sporttársként a zaklatóval?

Magyarázzuk el neki, hogy miért káros ez a viselkedés, és milyen következményei lesznek a tetteinek! Érzékeltessük vele a felelősségét azáltal, hogy a viselkedését magyarázó kifogásokat cáfoljuk! Gyakori, hogy a bántalmazó egy külső okkal magyarázza a tetteit (például mások vették rá, vagy a bántalmazott játékos provokálta ki), ezzel mentesítve magukat a felelősség alól.

Segítsük abban, hogy a bántalmazó viselkedés helyett más alternatívákat találjon! Mivel a bántalmazó viselkedés a dominanciáról szól, segíthetjük ezt a játékost abban, hogy jó vezető váljon belőle, amelynek egyik alapköve az empatikus hozzáállás.

Készítsünk anti-bullying policyt, amelyben meghatározzuk a csapatra vonatkozó viselkedési szabályokat, hogy referenciaként, visszacsatolási pontként szolgáljon. Egy ilyen kódex segíthet a sportolóknak abban is, hogy tudják, kihez fordulhatnak a problémájukkal.

A fenti cikk Gyömbér Noémi és Kovács Krisztina Sportpszichológia című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt – amely egy gyakorlatorientált kézikönyv sportolóknak, edzőknek, sportszakembereknek és szülőknek – itt rendelheti meg kedvezménnyel.