Miután megszülettek Charles Darwin zseniális felfedezései, és a viselkedés megértését célzó kutatásokban az evolúciós megközelítés teret nyert, az inga a „természeténél fogva agresszív” oldal felé lengett ki. E felfogás szerint az agresszió – az egyének és a csoportok között egyaránt – hasznos és szükséges a túléléshez, mivel a mások feletti dominanciával és mások bántásával az emberek hatékonyan tudnak hozzájutni az erőforrásokhoz és a szexuális partnerekhez.

Más tudósok azonban szkeptikusak voltak. Az antropológus Ashley Montagu szerint az evolúciós elmélet túlzott leegyszerűsítése és félreértelmezése azt a téves elképzelést plántálta az átlagemberbe, hogy a konfliktus azért gyakori, mert szükségszerű, ez természeti törvény. Montagu szerint ez a nézet csupán kényelmes kifogás, amellyel a gazdag iparosok igazolhatják a munkások kizsákmányolását − az élet végső soron harc, így természetes, hogy a legerősebb és legagresszívabb marad életben. Montagu ennek az érvelésnek a veszélyét abban látta, hogy önbeteljesítővé válhat, és oda vezethet, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy lekicsinyeljük a nem agresszív és nem versengő viselkedés egyértelmű értékeit a túlélés szempontjából.

Több mint száz évvel ezelőtt az orosz tudós és társadalomjobbító reformer, Pjotr Kropotkin – egy arisztokrata család hercegi sarja – arra a következtetésre jutott, hogy az együttműködés és a kölcsönös segítség a legtöbb élőlény esetében a túlélés szempontjából nagy értékkel bír. Meg kellett tanulnunk együttműködni annak érdekében, hogy csoportokban élhessünk – írta −, és sok társas lényhez hasonlóan az agresszív hajlamok mellett mi is kifejlesztettünk egy sor, a társas létet elősegítő hajlamot is. Kropotkin elképzeléseiről jórészt nem vettek tudomást, feltehetően azért, mert nem illettek a kor vérmérsékletéhez, vagy ellentmondtak az ipari forradalomból profitálók igényeinek.

Ugyanakkor mára bebizonyosodott, hogy neki volt igaza

A társadalmakban élő rovarok, például a termeszek, a hangyák vagy a méhek együttműködési készségei alaposan dokumentálták, és ma már azt is tudjuk, hogy az együttműködés éppúgy a biológiánk része, mint az agresszió. Ugyanakkor az a meggyőződés, hogy az agresszió hasznos és segíti az alkalmazkodást, továbbra is mélyen gyökerezik a nyelvünkben és a problémák megoldásánál használt megközelítéseinkben, és vakká tesz bennünket az együttműködést pártoló alternatívákra. Sokan azt hiszik, hogy ugyanaz a mechanizmus veszi rá az embereket a gyilkolásra, mint amelyik másokat arra késztet, hogy „nekiessenek” egy nehéz matematikai egyenletnek, „csatába szálljanak” a betegségekkel, vagy „uralmuk alá vonják” a világegyetemet.

Ez az érvelés azonban az agresszió túlságosan kiterjesztett meghatározásán alapul. Ha egyenlőségjelet teszünk a kiemelkedő teljesítmény és a haladás, illetve az ellenségeskedés és agresszió közé, azzal csak a kérdés körüli zűrzavart növeljük. Egy problémát meg lehet oldani, egy készséget el lehet sajátítani úgy is, hogy közben nem bántunk más embereket és nem akarunk föléjük kerekedni. És azok a metaforák, amelyek a szörnyű betegségek gyógymódjának vagy a mélyen gyökerező társadalmi problémák megoldásának keresését „háborúként” írják le, végső soron rosszul írják körül a problémát, és ezáltal korlátozzák a megoldási lehetőségeinket.

Ezt a különbséget azért nehéz megértenünk, mert minket, amerikaiakat úgy neveltek, hogy a sikert a győzelemmel azonosítsuk, s akkor értékeljük jónak valaki teljesítményét, ha az valaki másnak a legyőzésével jár. Kultúraként a győzelem éltet bennünket − a győzteseket megjutalmazzuk, a vesztesekre pedig megvetéssel tekintünk. Oktatási rendszerünk két évszázadon keresztül a versenyképességen alapult. Kevés kivételtől eltekintve a legtöbb iskolában nem arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy szeressék a tanulást − arra tanítjuk őket, hogy jó jegyeket szerezzenek, és minél magasabb pontszámokat az érettségin.

Amikor Grantland Rice sportújságíró azt mondta: „Nem az számít, hogy nyersz vagy veszítesz, hanem az, hogyan játszod a játékot”, bizonyosan nem az amerikaiak életfilozófiáját írta le. Inkább csak annak a reményének adott hangot, hogy talán valahogy megszabadulhatunk attól a beteges megszállottságunktól, hogy mindenáron a győzelemre törünk, és helyette a játékban a méltóságra, a hozzáértésre és nagylelkűségre helyezzük a hangsúlyt. A gyerekbaseballcsapat játékosától kezdve, aki sírva fakad, ha a csapata vereséget szenvedett, Lyndon Johnson volt elnökig, akinek a vietnámi háború alatt szinte biztosan eltorzította ítélőképességét az a vágya, hogy „ne ő legyen az első amerikai elnök, aki elveszít egy háborút” − a kultúránkban a győzelem elképesztő megszállottságig fajult. Vince Lombardi, a Green Bay Packers amerikaifoci-csapat legendás edzője ezt a következő mondásában remekül foglalta össze: „A győzelem nem minden, a győzelem az egyetlen dolog.” Ez a filozófia azt jelenti, hogy a győzelem célja igazolja, hogy bármilyen eszközt használhatunk az eléréséhez, még akkor is, ha az csak egy futballmeccs – bármennyire szabadidős tevékenységként született is meg először ez a sport.

Az biztos, hogy a versengés és az agresszió elősegítheti az alkalmazkodást – bizonyos csoportok számára, bizonyos körülmények között. De amikor körülnézek, és egy olyan világot látok, amely tele van nemzetközi, rasszok és törzsek közötti gyűlölettel és bizalmatlansággal, értelmetlen mészárlással, terrorizmussal, ahol mindennaposak a tömeges lövöldözések, és ahol annyi nukleáris robbanófej kering felettünk, hogy azzal többször le lehetne törölni a világ népességét a föld felszínéről − akkor úgy érzem, jogosan kérdőjelezem meg, hogy az efféle viselkedés valóban oly hasznos-e a túlélés szempontjából.

„Most egy szelídebb, toleránsabb emberfajtára van szükség"

HVG Könyvek

Loren Eiseley antropológus tisztelettel adózott őseink előtt, de óva intett attól, hogy őket utánozzuk, amikor azt írta: „Most egy szelídebb, toleránsabb emberfajtára van szükség, s nem arra, amelyik legyőzte a jeget, a tigrist és a medvét, hogy nekünk ne kelljen.”

A jó hír az, hogy annak ellenére, hogy a modern fegyverek lehetővé tették az emberek számára, hogy minden korábbinál nagyobb pusztítást okozzanak mégis, minden jel szerint a modern társadalom kevésbé tesz minket pszichológiailag hajlamossá arra, hogy erőszakos hajlamainkat kiéljük, mint őseinket.

A modernitás lehetővé tette számunkra, hogy a családunk, törzsünk és országunk határát túllépve is együttműködjünk és kereskedjünk másokkal: megvegyük a termékeiket, megkóstoljuk, amit a konyhájukban főznek, olvassuk az irodalmukat. Ezek a társadalmi és kulturális cserék lehetővé tették, hogy olyan módon lássunk bele az idegenek életébe, hogy az emberivé teszi őket a szemünkben, és így már ártani is nehezebben tudunk nekik. Talán találhatunk más módokat is arra, hogy megidézzük magunkban – Abraham Lincoln szavaival élve – „természetünk angyali oldalát”, majd e szerint is éljünk.

A fenti cikk Elliot és Joshua Aronson A társas lény című könyvének szerkesztett részlete.

Miért gondoljuk, hogy kevésbé vagyunk elfogultak, mint mások? Hogyan válhat egy becsületes ember korrupttá? Miért keresünk bűnbakokat? A szociálpszichológia alapművének tekintett könyv bővített kiadása – amelyet Elliot Aronson a fiával írt – összefoglaló a társadalom-lélektan legizgalmasabb jelenségeiről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.