Biztosra veszem, hogy van a válaszod a címben feltett kérdésre, ám attól, hogy az ember hisz valamiben, az még nem válik valósággá. A tagadás a végső komfortzóna.

Ne aggódj, nem vagy egyedül. Minden egyes városban, az összes országban szerte a világon milliók kóborolnak az utcákon eltompult zombiszemekkel, a kényelem rabjaiként, az áldozatmentalitásban dagonyázva, miközben fogalmuk sincs a valódi lehetőségeikről. Folyamatosan találkozom velük, és újra meg újra ilyen esetekről hallok, sőt egykor én is közéjük tartoztam.

Nekem is volt egy átkozottul jó kifogásom. Az élet pocsékul bánt velem. Összetörve jöttem a világra, káosz közepette nőttem fel, kínlódtam az iskolában, és össze se tudnám számolni, hányszor niggereztek le. Akkoriban szegények voltunk, segélyekből éltünk, az államtól kapott szociális bérlakásban laktunk, miközben fulladoztam a depressziótól.

Csak nagyon kevesen tudják, milyen érzés legalul lenni, én azonban közéjük tartozom. Olyan, mint a futóhomok. Megragad, magába szív, és nem ereszt el többé. Ha így él az ember, könnyen sodródni kezd, és ugyanazokat a kényelmes döntéseket hozza meg, amelyek újra meg újra padlóra küldik.

De az igazság az, hogy kivétel nélkül a szokásos, önkorlátozó választások mellett döntünk. Olyan természetes ez, mint a naplemente, és olyan alapvető, akár a gravitáció. Az agyunk így van bekötve, és ez teszi ostobasággá a motivációt.

Még a legjobb buzdító beszéd és önsegítő fenékbe rúgás sem több átmeneti megoldásnál. Nem kapcsolja át az agyunkat. Nem erősíti fel a hangunkat, és nem dobja fel az életünket. A motiváció senkit sem változtat meg. Én tettem pocsékká az életemet, és csakis én tudom jobbá tenni.

Ezért kerestem a fájdalmat, ezért szerettem bele a szenvedésbe, hogy a bolygó leggyengébb nyomoroncából végül az Isten által valaha teremtett legkeményebb emberré váljak, legalábbis ezt mondogatom magamnak.

Valószínűleg sokkal jobb gyerekkorod volt, mint nekem, és az is lehet, hogy most is tisztességesen élsz, de nem számít, ki vagy, kik (voltak) a szüleid, mivel foglalkozol, és mennyi a pénzed: lefogadom, hogy csupán a valódi képességeid 40 százalékát használod ki. Ez rohadt nagy szégyen! Mindannyiunkban megvan a lehetőség, hogy sokkal többek legyünk.

"Mindig van egy százalék, aki hajlandó dolgozni azért, hogy dacolhasson az esélyekkel"

HVG Könyvek

Évekkel ezelőtt meghívást kaptam a Massachusettsi Műszaki Egyetem egyik bizottságába. Diákként soha nem tettem be a lábamat egyetlen egyetemi előadóterembe sem. Alig tudtam befejezni a középiskolát, most mégis az ország egyik legrangosabb intézményében álltam, hogy a mentális állóképességről beszélgessek néhány emberrel.

A vita egy pontján az MIT egyik tiszteletre méltó professzora kijelentette, hogy mindannyiunknak vannak genetikai korlátai. Hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megtenni, bármennyire kemények is vagyunk lelkileg. Szerinte, ha elérjük a plafont, akkor a mentális keménység törlődik az egyenletből.

Úgy tűnt, abban a teremben mindenki elfogadja a valóságról alkotott véleményét, mert ez az elismert, vezető professzor a mentális állóképesség kutatójaként szerzett magának hírnevet. De ez is csak marhaság volt, és számomra úgy tűnt, a tudományt használja fel arra, hogy felmentsen minket a szégyen alól.

Egészen addig csendben voltam, de a közönség soraiból valaki kiszúrta az arckifejezésemet és megkérdezte, hogy egyetértek-e az elhangzottakkal. Én pedig, ha nekem szegeznek egy kérdést, nem kötök csomót a nyelvemre.

– Nemcsak tanulmányozni kell a dolgokat, hanem át is kell élni őket – közöltem, majd a professzor felé fordultam. – Amit elmondott, az az emberek többségére igaz ugyan, de nem a száz százalékukra. Mindig van egy százalék, aki hajlandó dolgozni azért, hogy dacolhasson az esélyekkel.

Elmagyaráztam mindazt, amit tapasztalatból tudtam. Azt, hogy mindenki képes egészen más emberré válni, és elérni, amiről a professzorhoz hasonló úgynevezett szakemberek azt állítják, hogy lehetetlen: ám ehhez hatalmas szívre, akaratra és jól felvértezett elmére van szükség.

Igaza van Hérakleitosznak, a Perzsa Birodalomban született filozófusnak, aki a Kr. e. 5. században a csatateret megjárt emberekről írt: „Száz emberből tíznek nem is kellene ott lennie, nyolcvan csak célpont, kilencen valódi katonák, és szerencsénk van, mert ők vívják meg a csatát. Ó, de az az egy, ő a harcos…”

Az első lélegzetvétel pillanatától kezdve halálra vagyunk ítélve. De arra is, hogy megtaláljuk magunkban a nagyságot, és hogy mi legyünk a harcosok. Csak rajtunk áll, hogy felkészítsük magunkat az előttünk álló csatára. Csak mi uralhatjuk az elménket, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy bátor életet éljünk, tele olyan teljesítményekkel, amelyeket a legtöbben a képességeik alapján elérhetetlennek tartanának.

Nem vagyok zseni, mint az MIT professzorai, viszont harcos vagyok. A történet, amelyet könyvemben elolvashatsz, az elcseszett életem története: bemutatja az önuralomhoz vezető bevált utat, és képessé tesz rá, hogy szembenézz a valósággal, hogy felelősségre vond önmagad, hogy elutasítsd a fájdalmat, hogy megtanuld szeretni azt, amitől félsz, hogy élvezd a kudarcot, hogy a lehető legteljesebben élhesd az életed, és hogy kideríthesd, ki is vagy valójában.

Az ember a tanulás, a szokások és a történetek révén változik. Az én történetemből megtudhatod, mire képes a test és az elme, amikor maximális erőbedobásra kényszerítik, és miképp lehet eljutni odáig. Mert ha az ember céltudatos, bármivel is kelljen megküzdenie – legyen az rasszizmus, szexizmus, sebesülés, válás, depresszió, elhízás, tragédia vagy szegénység –, az felpörgeti az átalakulást.

A könyvemben leírt lépések felérnek az evolúciós algoritmussal, mert lebontják a korlátokat, elismerést hoznak, és tartós harmóniát biztosítanak. Ideje, hogy harcba szállj önmagaddal!

A fenti cikk David Goggins Nincs hatalmad felettem című könyvének szerkesztett részlete.

Goggins 40 százalékos szabálya szerint a legtöbben képességeinknek alig 40 százalékát használjuk ki még akkor is, amikor úgy érezzük, már mindent beleadtunk. Akaraterővel, kemény munkával és kitartással azonban bárhová eljuthatunk. Goggins az Egyesült Államok fegyveres erőinek ikonja, világrekorder állóképességi sportoló. Jövő nélküli, túlsúlyos fiatalként a gyerekkora valóságos rémálom volt: szegénység, előítéletek, testi és lelki bántalmazás vette körül. Felnőve azonban önfegyelemmel és mentális állóképessége fejlesztésével nagyot fordított a sorsán. Könyvében megosztja történetét, amely mindenkinek segíthet túllépni a fájdalmakon, leküzdeni a félelmet, valamint kiaknázni a bennünk rejlő potenciált. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.