Gondolataink szinte folyamatosan áramlanak a fejünkben, és tudatosan, pusztán akaraterőnkkel nem könnyű változtatni rajtuk. Ha megfigyeljük ismétlődő gondolatainkat, akkor láthatjuk, hogy ezek akaratunktól függetlenül keletkeznek, mégis jelentősen meghatározzák, hogyan érezzük magunkat, sőt irányítják érzelmeinket, testi érzéseinket és viselkedésünket.

A kellemes múltbeli események felidézése a jelenben is kiváltja az elégedettség, biztonság vagy öröm érzését. S elég, ha csak elképzelünk egy jövőben várható történést, gondolataink nyomán azonnal megjelennek a testi érzetek és az érzelmek is. Ha izgatottan várjuk gyermekünk esküvőjét, és elképzeljük, amint az oltárhoz lép, átjár minket a büszkeség és az öröm érzése. Ha arra gondolunk, hogy szerelmünk elhagy minket, fájdalom hasít belénk, még akkor is, ha józan eszünkkel tudjuk, hogy a párunk szeret, és ez irreális gondolat.

Ez a jelenre vonatkozó gondolatainkkal is így van. Ha elképzeljük, hogy halálos betegek vagyunk, máris elural bennünket a félelem, összeszorul a gyomrunk, zakatol a szívünk, és ezzel együtt hatalmas szorongás, bizonytalanság támad bennünket. Az orvosi vizsgálatok, negatív leletek után egy hipochonder is rájön arra, hogy a teljes meggyőződéssel hitt súlyos diagnózisa, a beképzelt gyötrő tünetek nem valóságosak, ezeket csupán saját negatív gondolatai okozták, így rövid időre meg is nyugszik. S ha ezután megtanulja gondolatait „átírni”, azaz reálisabbá, kevésbé torzítottá tenni, akkor a fájdalmas, szorongató érzései megszűnnek, a testi érzetei és viselkedése is változik.

Tudatunk termékei és a valóság

A gondolkodás nélkülözhetetlen a mindennapjainkban, amikor szervezünk, tervezünk, alkotunk. E csodás képességünk segíti a dolgok, történések, emberek, sőt önmagunk megértését is, és egységbe hoz bennünket a környező világgal. Negatív gondolatainktól azonban fontos távolságot tartani, és megvizsgálni azok realitását, tartalmát, s azt is, milyen irányba vezetnek. Például egy egyetemista, ha vizsgaidőszakban alaposan és őszintén megvizsgálja saját tanulási motivációját (Miért igyekszem, miért tanulok? Mi a célom?), akkor segíteni tudja magát abban, hogy jobban teljesítsen.

Ám ehhez arra van szüksége, hogy az elsajátítandó tananyagról, tanulmányi teljesítményéről reálisan gondolkodjon. Ha versengeni kezd a többiekkel (kinek hány vizsgája van már meg), vagy amiatt aggódik, hogy a vizsgán mégsem tud jól teljesíteni („A prof csak azt élvezi, ha mindenkit kivág!”), akkor mindez már nem a választott szakma és önmaga szeretetéről szól. Ha azt észleli magán, hogy elkeseredett, mert „csak” közepesre vizsgázott, miközben mások jobb jegyet kaptak, mert „a tanárnak most rossz napja volt”, az sem a szakmára való készülés öröméről szól. Egészen más lelkiállapothoz (és nem mellesleg vizsgajegyhez) vezet, ha a „Miért tanulok? Mi a célom?” kérdésre „Hogy jó legyek a szakmámban”, vagy „Hogy túlessek a vizsgán/Ne égjek le/Mindenki lássa, hogy én vagyok a legjobb” a válasz.

Bárhol vagyunk, bármit csinálunk, a célunk csak az lehet, hogy nagy szeretettel, és az erőfeszítés élvezetével hozzuk ki magunkból a legtöbbet. Ha odafigyelünk a gondolatainkra, akkor azt is el tudjuk különíteni, melyek azok, amelyek inspirálnak és segítenek bennünket, és melyek azok, amelyek szorongást és félelmet váltanak ki, így csak hátráltatnak, megnehezítik a célba jutást.

Sokakat magukkal sodornak az újra ismétlődő gondolatok, s bár szenvednek tőle, hiába próbálnak bármit tenni ez ellen. Gondoljunk az anorexiában szenvedőkre, akik még akkor is kövérnek gondolják magukat, amikor már egészségtelenül soványak. Vagy a liftfóbiásokra, akik inkább tíz emeletet gyalogolnak, mert attól félnek, hogy ha beszállnak a liftbe, akkor benne ragadnak. A sor a végtelenségig folytatható, hiszen nincs olyan ember, akinek ne lennének irreális gondolatai.

Képesek vagyunk hónapokat rágódni egy-egy képzelt vagy valós, ám torzítva látott munkahelyi problémán, párkapcsolati konfliktuson, és az ezektől való félelmünket felpumpálva, akár éjszakákon át nem alszunk. Szenvedünk negatív gondolatainktól, hiszen valóságosnak fogjuk fel valamennyit, és nem vagyunk tisztában súlyosan torzító hatásukkal.

Sokan nem látják, hogy a hibás gondolatok milyen erőteljesen irányítják életüket, mennyire meglopják őket, miközben azt hiszik, hogy ezek a gondolatok mind valóságosak, azaz teljesen tényszerűek. Pedig ha megállunk egy pillanatra, és tudatosítjuk félelemmel terhelt gondolatainkat, akkor viszonylag könnyű belátnunk, hogy egy-egy (egyébként túlzó vagy egyenesen hamis) gondolatot nem kell elhinnünk annak ellenére sem, hogy rendkívül intenzív, olykor drámai érzések kísérik.

Egy pánikroham idején a „meg fogok halni”, vagy a mindennapokban a „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok szerethető” gondolatot éppen a testi érzések és az érzelmek intenzitása, valóságossága miatt hisszük el. Akkor válunk valóban szabaddá, ha felfedezzük, hogy ezek a kínzó gondolatok csak a tudatunk termékei, az elménk által teremtett képződmények, és semmiképpen nem azonosak a valósággal.

Ehhez persze nem elég az elhatározás, sem egy csodát ígérő, „Változtasd meg a gondolkodásod öt nap alatt” típusú, kétes minőségű önsegítő könyv elolvasása. A változás hosszú, sokszor küzdelmes önismereti munkával érhető el, amelynek során beazonosítjuk a kínzó gondolatok forrását, átéljük és feldolgozzuk a társuló testi érzéseket, érzelmeket. Csak így tudjuk (véglegesen) megcáfolni e képzelgések tartalmát, s így nem lesz a kínzó gondolatnak hatalma felettünk, nem fog tudni újra és újra becsapni bennünket.

Gondolataink a viselkedésünket is meghatározzák

HVG Könyvek

Amire gondolunk, az befolyásolja még az aktuális tapasztalatainkat is, vagyis azt, hogyan élünk meg egy-egy helyzetet, történést. Ha elkezdjük megfigyelni a gondolatainkat, akkor rájövünk, hogy jelentős részük időnként visszatér, és gyakran konkrét problémáinkról, önmagunk és kapcsolataink nehézségeiről szól: „Utálom a nagy forgalmat, nem tudok haladni”, „Nem tetszik ez az eladó, olyan mogorva”, „A főnököm utál”, „A férjem folyton idegesít”, „Az anyám állandóan mártírkodik”.

Sok gondolatunk azonban nem a környezetünkkel kapcsolatos, hanem jelentős számban vannak olyanok, amelyekkel magunkat minősítjük, legtöbbször leértékeljük: „Már megint hülye voltam”, „Már megint elrontottam”, „Mekkora lúzer vagyok”, „Nem vagyok normális”. Ám ha pozitívabbak, sőt kellően omnipotensek vagy nárcisztikusak vagyunk, akkor pozitív irányba is tudunk torzítani: „Ezt én csinálom a legjobban”, „Én vagyok a legszebb”, „Csak én tudom megoldani”, „Mindenkinek rám van szüksége”.

Ha elkezdünk tudatosan figyelni ezekre a gondolatokra, egyre jobban megérthetjük magunkat. Észrevehetjük, hogy az ismétlődő gondolatok tele vannak ítélkezéssel, védekezéssel és sok elfojtott vágyat jelenítenek meg. Ha sosem vizsgáljuk meg ezek realitását, ám lelki füleink újra és újra ezt hallják, akkor sajnos előbb-utóbb elhisszük mind, és mélyen meg leszünk győződve igazságukról. Főleg, ha már gyermekkorunkban is hasonló mondatokat hallottunk szüleinktől vagy a számunkra fontos emberektől.

Olyan ez, mintha valami kisördög ülne a vállunkon, és gonosz, hazug feltevéseket mormolna nekünk. Normál esetben haragudnánk a kisördögre a sok kritikai megjegyzés, a felesleges aggodalmak hallatán, elkergetnénk őt, mondván ez nem normális, s biztosak lennénk abban, hogy bántani akar bennünket. Ugyanakkor, ha belegondolunk, naponta ugyanezt tesszük saját magunkkal. S még csak el sem szörnyülködünk rajta.

Ha megtanuljuk megfigyelni a gondolatainkat, akkor láthatjuk, hogy tele vannak téves hiedelmekkel, félelmekkel, és a mélyben ott lapulnak mögöttük a korábban elszenvedett, bennünket vagy származási családunkat több generáción át ért traumáink. Erre utalnak a „Bármi történik, össze kell tartanunk!”, „Tisztességes munkával nem lehet boldogulni”, „Nem lehet bízni az emberekben / a hatóságokban” vagy a „Nekünk minden nehezebben sikerül, mint másoknak” típusú gondolatok.

Munkám során sokszor tapasztaltam, hogy amikor valaki már megbékélt múltjának történéseivel, azaz feldolgozta azokat, akkor szinte „automatikusan” megváltoznak negatív, irreális gondolatai, a hozzá szorosan kötődő érzelmekkel, testi érzetekkel együtt, s átalakul, hatékonyabbá válik a viselkedése is. Ám a gondolatainkra figyelés azért is rendkívül nehéz feladat, mert amikor elkezdünk kapcsolódni gondolatainkkal, akkor kezdetben gyakran felerősödik a félelmünk, még ijesztőbbé válik minden, és úgy érezhetjük magunkat, mint egy kisgyerek. Előjönnek fájdalmas emlékeink, hogy kislányként/kisfiúként mi is történt velünk, mitől szenvedtünk. Ám saját tapasztalatainkon keresztül felismerhetjük, hogy felnőttként is attól félünk, amitől gyerekkorunkban, azaz a kicsi gyermeki énünk fél bennünk.

A fenti írás L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta Közelebb önmagunkhoz című könyvének szerkesztett részlete.

Hogyan lehetnék magabiztosabb? Miért nem vagyok képes uralni az érzelmeimet? Hogyan érjem el, hogy mások szeressenek? Miért követem el folyton ugyanazokat a hibákat? Könyvében L. Stipkovits Erika újabb önismereti útra hív, amelyet végigjárva teljes és önazonos életet élhetünk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.