HVG Könyvek

A terem zsúfolásig telve. Mindenfelé leszegett fejű, mélyen elgondolkodó, fejhallgatós, napszemüveg mögé vagy sapka, kapucni alá bújt emberek. Nehéz eldönteni, hol érnek véget a testek, és hol kezdődnek a zöld posztós kártyaasztalok. A mustár- és narancssárga mintás kárpitjukkal, aranyszínű lábaikkal és szögletes formájukkal a hetvenes évek étkezőit idéző székeken látszólag minden rendszer nélkül foglal helyet a mintegy ezer résztvevő. Minden egy kicsit elnyűtt, ósdi és kopottas. Egyedül a mennyezetről lógó színes számok jelzik, hogy itt valami komolyabb dolog zajlik. A terem narancssárga, citromsárga és fehér szekciókra van osztva. A színkódolt plakátokon egy-egy szám szerepel, és alatta egyetlen pókerzseton rajza. A levegőben a kaszinók jellegzetes, állott szaga – a régi szőnyeg, a púder, az édesen émelyítő parfümök, a kihűlt rántott falatkák, a langyos sör és a reggel óta együtt aszalódó, sok ezer kimerült test összetéveszthetetlen, csípős kipárolgásának penetráns elegye – terjeng.

Ebben a minden érzékszervet próbára tevő zűrzavarban elsőre nehéz megmondani, miért tűnik úgy, hogy itt valami nem stimmel. Aztán leesik a tantusz: hátborzongatóan nagy a csend. Egy igazi pókerpartin emberek beszélgetnek, széklábak súrlódnak, lépések dobognak – és mindez ad egyfajta állandó háttérzajt. Itt viszont csak ideges energiák rezegnek az éterben. Tisztán érezhető, hallható, tapintható a feszültség. És ez lassan, de biztosan befészkeli magát az ember gyomrába is. Egyetlen hangot hallani csupán az egész teremben: a pókerzsetonok – hangos ciripeléssel udvarló kabócákat idéző – csörgését.

Ez az év legnagyobb pókertornájának – a World Series of Poker néven ismert pókervilágbajnoki sorozat főversenyének, a Main Eventnek – az első napja. Olyan ez, mint a US Masters, a Grand Slam és a Super Bowl együttvéve – csak itt nem kell emberfeletti edzettség az induláshoz. Ez a verseny mindenki előtt nyitva áll. Potom tízezer dollárért a világon bárki benevezhet, és esélyt kaphat arra, hogy elhozza a legnagyobb pókertrófeát: a világbajnoki címet és az akár 9 millió dollárt is meghaladó fődíjat. Egy pókerjátékosnak – legyen az profi vagy amatőr – ez az esemény egyértelműen a pálya csúcspontja. Aki itt nyer, az garantáltan beírja magát a pókertörténelembe. A teremben szép számmal ülnek olyanok is, akik évekig spóroltak erre az egy esélyre.

A nap vége felé járunk. A mai kezdőturnus több ezer indulója közül sokan már most végleg kiestek – bustoltak, ahogy itt mondják. (Azért kell napi turnusokra osztani az indulókat, mert a drága álom megvalósítása annyi embert csábít, hogy egyszerre nem férnének el a teremben.) A bennmaradók most csak arra koncentrálnak, hogy még holnap is versenyben legyenek. Senki nem akar az egész napos játékot követően nem sokkal a mai zárás előtt távozni. Mindenki a „szent szatyrot” várja: a kis átlátszó, visszazárható nejlonzacskót, amelybe azok a szerencsések pakolhatják aznap gyűjtött zsetonjaikat, akik másnap is folytathatják. Rá kell írniuk a nevüket, az országuk nevét és a zsetonjaik összértékét – csupa nagybetűvel –, mielőtt lezárnák a nyavalyás tasakot azzal a nem túl megbízható tapadócsíkkal. Majd jöhet a kötelező fotó a közösségi médiára, természetesen a zsetonértékkel és #WSOP hashtaggel. Csak ezután lehet kimerülten bezuhanni az ágyba valamelyik névtelen hotel egyik szobájában.

De a zacskózás és a posztolás egyelőre várat magára. A verseny még két teljes órán át tart. És sok minden történhet két óra alatt. Ezért is különös, hogy az egyik asztalnál csak nyolcan ülnek. A középső, a hatos szék üres. Normál körülmények között ez a legkevésbé sem lenne meglepő – itt is, ott is állnak üresen székek, ha valaki kiesett, és az új beszálló még nem érkezett meg. Csakhogy ez esetben nem kiesőről van szó. Az üres szék előtt, a zöld posztón takaros kis halmokban állnak a zsetonok – címletek és színek szerint, balról jobbra sorba rendezve. És az osztó minden egyes osztásnál odanyúl, hogy elvegye az alaptétet, az antét – azt a kötelezően befizetendő tétet, amelyet a verseny ezen szakaszában az asztalnál mindenkinek minden osztásnál be kell már tennie –, majd, anélkül, hogy felfordítaná, automatikusan el is „dobja” a lapokat, hiszen nincs ott senki, aki megjátszaná őket. A takaros zsetonkupacok körről körre fogyatkoznak. Mégsem ül az üres székre senki. De ki az az idióta, aki kifizeti a tízezer dolláros nevezési díjat a világ legrangosabb pókerversenyén, aztán mégsem ül le játszani?

Sajnálattal közlöm, hogy az a bolond e sorok írója volt.

Míg asztaltársaim azt találgatták, mi lehet velem, én magzatpózban kuporogtam a padlón a Rio Hotel and Casino mosdójában, és – minek finomkodni – épp kihánytam a belem. Lehet, hogy romlott volt a guacamole – már akkor tudtam, hogy nem kellene megenni, amikor vacsoraszünetben megláttam a szálloda mexikói kifőzdéjében. Lehet, hogy ennyire megviselt a stressz. Lehet, hogy elkaptam valami fertőzést, és csak most jött ki rajtam. Ki tudja? Én a migrénemre fogtam.

Pedig annyira készültem! Minden eshetőségre volt tervem – természetesen még arra az esetre is, ha rám tör a migrén. Egész életemben szenvedtem tőle, így semmit nem bíztam a véletlenre. Jó előre bevettem egy fájdalomcsillapítót. Reggel jógával indítottam a napot, hogy ellazuljak. Meditáltam is. Kilenc teljes órát aludtam. És előző nap még vacsoráztam is, noha idegességemben általában egy falat sem megy le a torkomon. Mindez hiába. Az élet már csak ilyen: megteszünk minden tőlünk telhetőt, de valami végül mindig kicsúszik a kezünk közül. A vak véletlennel nem számolhatunk. Ahogy a mondás tartja: ember tervez, Isten végez.

Eredetileg azért kezdtem pókerezni, mert pontosan tudni akartam, hol húzódik a határ, amelynek mentén elválik egymástól a szerencse és a tudás. Meg akartam tanulni, mit kontrollálhatok, és mit nem – és tessék, most megkaptam a határozott választ: a véletlennel szemben nem jön be a blöff. A pókert nem érdekelte, miért vonaglok a padlón. Nem volt kihez panaszt intéznem, nem siránkozhattam senkinek, hogy „de hát most van a Main Event!”. Mindegy volt a miért. Mindegy volt, hogy az idegesség, a stressz, a migrén vagy a romlott étel miatt maradok távol az asztaltól – a játék csak folytatódott nélkülem. Világos volt az üzenet. Tervezhetek én, amennyit akarok – egy ismeretlen tényező így is bármikor keresztbe tehet. És ahogy lesz, úgy lesz. A legtöbb, amit tehetek, hogy kihozom a maximumot mindabból, amit befolyásolni tudok – a többi, be kell látnom, nem rajtam múlik.

Épp azon lamentáltam, mi lenne a jobb: meghalni itt és most, vagy előbb összeszedni a maradék erőmet, és rávenni valakit, hogy zacskózza be azt a pár nyomorult zsetont, ami megmaradt, majd elvergődni a ragacsos és büdös vécéfülkéből, amikor pittyent a telefonom. Erik Seidel, a mentorom üzenete jelent meg: „Na, hogy megy?” Jogos kérdés. Tudni szerette volna, hogyan teljesít a tanítványa élete legnagyobb megmérettetésén. Összeszedtem minden maradék erőmet, hogy válaszolni tudjak.

„Jól. A zsetonom kicsit kevesebb az átlagnál.” És, tudomásom szerint, ez tényleg így is volt. „De nem adom fel.” Ebben volt némi csúsztatás, de egy magamfajta örök optimistánál ennyi belefér. „Oké! Sok szerencsét!” – jött a válasz. Ó, Erik! Fogalmad sincs, mekkora szükségem van rá! Bizony, rám férne most egy nagy adag, régi vágású jó szerencse.

A fenti cikk Maria Konnikova A legnagyobb blöff című könyvének szerkesztett részlete. A pszichológus szerző a pókerben talált rá arra a területre, amely képes megvilágítani tudatos döntéshozatali folyamatainkat. Felkereste Erik Seidelt, a világ egyik legjobb pókeresét, akinek a tanítványaként később több komoly pénzdíjas versenyt is megnyert. Konnikova könyvéből nem tanulunk meg pókerezni. Ám megtanít bennünket a legnagyobb blöffre, amelyet a hétköznapi életünkben is remekül hasznosíthatunk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.