Először is fontos leszögezni, hogy a pszichológia tudomány. A tudomány pedig hatalom. Különösen igaz ez egy olyan tudomány esetében, amelyről azt gondoljuk, hogy tudja, de legalábbis sejti, mit és miért csinál az ember. Mindenki hiheti persze, hogy ő más, rá nem érvényesek a pszichológia törvényei, rá nincsenek hatással a pszichológusok mondatai, de közben pontosan tudjuk, hogy egy fehér köpeny, egy titulus, a hely szelleme (legyen szó akár a pszichoterápiás térről vagy egy vizsgálati helyzetről) mekkora hatással van az emberek viselkedésére, bizalmára, hitére.

Sok mindent lehet a tudomány nevében állítani. No meg sokféleképpen lehet képviselni a tudományt, sokféleképpen lehet pszichológusként viselkedni. Lehet mandalákat rajzolgatni, füstölőket égetgetni, hangosan kortyolgatni valamilyen szoftpszichológiai cukiságos bögréből a teát, nyáron is sálban, kellemes hangon búgni és közben jobbra-balra biccenteni a fejet, vagy lehet a pszichológus arrogáns, gőgös, cinikus, ironikus, blöffölhet is, el is alhat terápia közben. De egyvalamit nem felejthet el: ő pszichológus, aki mindezzel is hat, akinek a mondatai valamilyen módon, valahogyan befolyásolják a másikat: a klienst, az olvasót, a segítségre szorulót.

A kötődő nevelésről

Az egyik babahordozós portálon megjelent egy interjú egy nagynevű és elismert pszichológussal a kötődő nevelésről, hordozásról, babakocsikról. Ez az írás erre a beszélgetésre reagál. Az interjúalany – Bagdy Emőke – nemzetközi szinten sem kis név a szakmában, itthon meg aztán pláne. Jó pár fokozata van (dr., habil., a pszichológiatudományok kandidátusa, prof. emerita), jó néhány végzettsége (klinikai szakpszichológus, szupervizor, pszichoterapeuta); rengeteg kutatás kiötlője, vezetője; több száz tanulmányt, cikket publikált, rengeteg könyvet írt, szerkesztett. És akkor fogja magát, és ad egy interjút a kötődő nevelésről. Amivel az égvilágon semmi baj nem lenne, ha nem pszichológus lenne, hanem, mondjuk, géplakatos. Vagy jogász.

Egy csomó olyan dolgot mond, persze, amivel egyet lehet érteni. Okos, megengedő, rugalmas – máskor viszont meglehetősen előíró. De nem is annyira az egyes mondatok tartalma bosszant és tesz idegessé, hanem inkább a mód, ahogyan a gyereknevelésről beszél. Minden mondatában van igazság, ám épp ezért fájdalmasak a mondatok további részei, hiszen az egyértelmű igazságok mellett a kétkedve olvasottakat is jobban elfogadjuk, nem gondolkozunk a tartalmukon. Így aztán esetleg kritika nélkül benyaljuk azt is, hogy:

• a kötődő nevelésnek három alapelve van. Miközben nyolc van neki, és azok között nem szerepel egyik, a szakember által említett elv sem (mint a hordozás, az együtt alvás, az igény szerinti szoptatás).

• a külön szobában alvó gyerekek magukra vannak hagyva. Nincsenek. A külön alvás nem egyenlő a ridegtartással. Meg fontos lenne mellétenni egy életkort is. Nyilván más egy csecsemő és más egy hétéves.

• az ősi kultúrák szokásait folytatni kell. Nem kell. Akkor együtt kellett aludni, mert esetleg jött a mamut. És akkor futni kellett. Most nem jön, most nem kell. Ettől persze még lehet együtt aludni, de annak semmi köze az ősiséghez.

• Spock meghatározott időközönkénti szoptatást ajánl. Nem teszi. Viszont pont ugyanazt mondja, amit a pszichológus is: az igény szerinti szoptatás nem azt jelenti, hogy folyton szoptatni kell, csak akkor, ha a gyerek tényleg éhes.

• vesztibulárisan ingerelni a gyereket leginkább hordozva lehet. Ez sem igaz. Ezer módja van annak, hogy a gyerekünk egyensúlyrendszerét ingereljük, köztük persze ott lehet a hordozás is, de amikor a gyerekemet magamra kötve lemegyek a boltba, akkor legkevésbé a vesztibuláris ingerlés jár a fejemben, sokkal inkább a hordozás mint praktikus eszköz.

• egy szoptatott gyerek mellett az anyukának állandóan a közelben kell lennie. Nagyon bűntudatkeltő ám egy ilyen mondat! Miért kellene folyton ott lenni? Nem szabad mozdulnia a gyereke mellől? Nem mehet le egyet kávézni a gyereke nélkül?

• a babakocsiban tolt gyerekek kevésbé lesznek bátrak és kíváncsiak. Ilyen kutatásról nem tudok. De az is probléma ezzel a mondattal, hogy nem nagyon lehet tudni, mennyi idős gyerekről van szó. Mondjuk, aki már meg tudja emelni a fejét, az akár hasalhat is a babakocsiban, és akkor kilát. Aki pedig már ülni is tud, az a babakocsiban is ül, és juhú, kilát. Szemben a hordozóval, amelyből azért alig.

• a gyereket intenzíven kell hordozni. Az mit jelent? Biciklizzen vele az ember? Vagy takarítson úgy, csípőre kötött gyerekkel?

• a hordozott gyereket nem kell beszoktatni. Hát dehogyisnem. Arról nem is beszélve, hogy nem ugyanaz egy „istentisztelet alatti gyermekmegőrzőbe”, mint a bölcsődébe vagy az óvodába beszoktatni a gyereket, mindehhez pedig a hordozásnak önmagában nem sok köze van.

• kimutathatóan boldogabbak a hordozott gyerekek. Kérem azt a longitudinális vizsgálatot, amely bármilyen közvetlen, hosszú távú hatást és okokozati összefüggést kimutat! Vagy még inkább egy olyat, amely országok közötti különbségeket is ki tud mutatni. És ha ez megvan, akkor csapja rögtön mellé azt a kutatást, amelyik magasabb érzelmi intelligenciát és kevesebb agressziót mér hordozott gyerekekből lett felnőtteknél. A boldogság, a szegénység, a gazdagság, a jóllét, az érzelmesség relatív fogalmak. Egy indiai szegény nem úgy szegény, ahogy egy svájci. És nem is úgy boldog, és nem is úgy szeret, nem úgy érint és sír. És nem is úgy éhes. Más kultúra, más norma, más igények. Egy patriarchális kultúrában felnövő nő máshogy fog küzdeni az esélyegyenlőségért, mint egy emancipált svéd.

Azzal viszont teljesen egyetértek, hogy:

• a védőnőképzés nem elég up-to-date, de amit kihagy a professzor, az az, hogy nemcsak a képzés fontos, hanem az is, hogy a már évek óta gyakorló szakemberek mennyire nyitottak az újdonságra, a képzésből frissen kikerülők újító gondolataira.

• a gyereknek kell egy anyapótlék is (átmeneti tárgy), az ujja, egy maci, egy rongy. De az is van, hogy erre nem talál rá minden gyerek. Még ha születésétől fogva van is az ágyában egy, az átmeneti tárgy funkcióját betölteni képes valami, simán lehet, hogy egyáltalán nem fogja érdekelni, nem lesz számára szimbólumértéke, főképp talán azért nem, mert minek szórakozzon az anyja szimbólumával, amikor szinte mindig rendelkezésére áll az eredeti.

• az első hat hónap rettenetesen fontos az anyagyerek kapcsolatban; amit pedig beépít az első egy évben, az egy életre meghatározza a gyereket, a kapcsolatait. Persze azért nem ártanak a további évek biztonságot nyújtó tapasztalatai sem, de tényleg meglepően sok minden kialakul az első évben.

Végül viszont felháborít,

• amikor azt mondja: „A nem hordozó anyák is nyugtatják a gyermeküket azzal, hogy szoptatják, testre veszik. Érdekes, hogy mégsem veszik észre, hogy amikor a gyermeket szoptatják, micsoda megnyugvás következik be a gyermeknél.” Hát dehogynem veszik észre. Nem hülyék. A nem kötődően nevelő anya is észreveszi, ha meg kell nyugtatni a gyerekét. Azért szoptatja meg. Azért puszilgatja, ölelgeti, simogatja, takargatja be. Amire éppen szüksége van.

• hogy úgy van beállítva, mintha a hordozott gyerekeknek egyszerűen jó életük lenne, de legalábbis jobb, mint a nem hordozottaknak: nem sírnak, mindent jobban csinálnak. Ez bizonyára nem igaz, és bizonyára nincs semmilyen közvetlen ok-okozati összefüggés. Arról nem is beszélve, hogy az interjúból, illetve az egyéb irodalomból sem derül ki, hogy ki számít hordozott gyereknek. Az, akit éjjel-nappal kendőben tartanak, vagy az is, akinek a szülei a kendőben egy hordozóeszközt, nem pedig egy életformát látnak?

• hogy abból, hogy egy, a babakocsis kultúrát (wtf?) vizsgáló kutatásra alig jelentkeztek, ő arra jutott, hogy „a babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt, s nincs bennük az az emocionális érzékenység, amely a hordozó, vagyis a gyermekkel ilyenfajta intenzív kapcsolatot építő anyákban valahogy tüzel és kiváltódik.” Azt gondolnám, hogy még egy kezdő kutató sem vonhatna le a kutatási hipotézisre vonatkoztató következtetéseket abból, hogy hányan mentek el a vizsgálatára.

Nem ezen múlik

hvgkonyvek.hu

Szóval mi, nem hordozó szülők is hordozzuk a gyerekünket, ha úgy adódik. És mi is szeretjük embergyermekeinket. Mi is megvigasztaljuk, megérintjük őket, féltjük őket, ha betegek, adunk nekik enni, jól felöltöztetjük őket, ingerdús közegben neveljük őket, és egyáltalán: mi is normálisak vagyunk.

A másik oldalról pedig: a hordozott gyerekek is tudnak földhöz vágódva hisztizni, tombolva nem felöltözni; nekik is kell néha antibiotikumot kapniuk, és köztük is vannak olyanok, akik nehezebben illeszkednek be az óvodába. Tényleg.

Mert valójában nem ezen múlik, hanem minden más, apró részleten, és főleg: a hitelességen és az illeszkedésen. A hordozás, akár szállítási eszközként, akár életformaként tekintünk rá, egy lehetőség, nem pedig kötelezettség. Nem lesz tőle senki se jobb szülő, mint ahogy nélküle se rosszabb.

A fenti cikk Szél Dávid Apapara – bővített, átdolgozott kiadás című könyvének szerkesztett részlete. A gyakorló pszichológus Apapara című blogja alapján készült nagy sikerű könyvének bővített, átdolgozott kiadásában szülőként, férfiként, szakemberként és gondolkodó emberként járja körül a gyereknevelés számos örömét, nyűgét-nyavalyáját. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.