Természetes, hogy szeretnénk ledönteni a korlátokat. Korlátok nélkül azonban elszáll a feszültség, és esélyünk sincs sem innovációra, sem meglepetésre. Seth Godin marketingszakértő gondolatai.
Az R.E.M. már ismert indie-zenekar volt, amikor még mindig nem született egyetlen átütő slágere sem. Évtizednyi koncertezés után megrekedtek, és ezt ők is érezték. „Egy kicsit ráuntam már a gitárra – nyilatkozta Peter Buck a Rolling Stone magazin riporterének. – Mióta az eszemet tudom, napi nyolc órában nyúzom a húrokat.”
Amikor eljött az ideje, hogy új nagylemezt készítsenek, megegyeztek, hogy újfajta korlátokat állítanak maguknak. Először is: nem lesz turné. Ennek jegyében alig két tucat fellépésük volt abban az évben, amikor az Out of Time című albumot vették fel. A basszusgitáros állt be a billentyűk mögé, a dobos lett a basszusgitáros, Buck pedig gitárról mandolinra váltott.
„Így, hogy Peter nem akart elektromos gitáron játszani, mi is elkezdtünk másként dalokat írni – mondta az egyik zenekari tag. – Az akusztikus gitárra, mandolinra, balalajkára vagy akármi másra írt dalok sosem lesznek ugyanolyanok, mint amelyeket elektromos gitárra írunk. Úgy döntöttünk, ahelyett, hogy másféle hangzást keresnénk, inkább másféle hangszerekre írhatnánk a dalokat.”
Könnyen ledönthették volna a korlátaikat, de épp ez a kényelmetlenség keltette feszültség adott nekik olyan energiákat, amilyenekre rég vártak. És a lemez több mint két évig szerepelt a slágerlistákon.
A Monty Python rátalált a Szent Grálra
Az eredeti Monty Python tévésorozatot szinte gúzsba kötötték a korlátok. Az epizódok rövidek voltak, a büdzsé minimális, nem volt más eszközük, csak a stáb, feketefehérben forgattak, és szinte egyáltalán nem reklámozták a műsort.
De a sikerét épp ezek a korlátok segítették elő. Mert így – mivel nem is vártak sokat a műsortól – nem nagyon szóltak bele az írók és a stáb munkájába. Az alkotók azt csinálhattak, amit akartak.
Ugyanez történt a legnagyobb sikert arató mozifilmükkel is. A költségkeret túl szűkös volt, a díszlet és a jelmez nevetséges, és a film végét szemmel láthatóan már a vágószobában találták ki. Ezért voltak olyan hatásosak a kókuszdiók. Feltűnt már másnak is, hogy a nagy költségvetésű vígjátékok szinte sosem viccesek?
Susan Rothenberg lovakat festett
Szinte kizárólag lovakat. Semmi takaros háttér, semmi csillogó márvány, csak lóalakok.
David Sedaris, Ken Burns, Oprah – mindhárman a korlátok nagymesterei. Mindhárman elfogadták, hogy adva van a helyszín, a módszer vagy épp a büdzsé, majd kihozták belőle a legtöbbet.
Gondoljunk csak arra, hogy az amerikai köztévében, a PBS-en annak fénykorában egyszerre futott Julia Child főzőműsora, Mr. Rogers oktató gyerekműsora, Bob Ross ismeretterjesztő művészeti műsora és a Szezám utca (Sesame Street). A négy műsor együttes költségvetése ma az országos tévécsatornák egyetlen műsorának elkészítését sem fedezné.
A sikeres alkotómunkák közös vonása, hogy készítőik felismerték a korlátaikat, és elfogadták őket.
Néhány kedvenc korlátom
- az idő
- a pénz
- a formátum
- a többiek a csapatban
- a vevők/felhasználók bizalma
- az anyagok
- a technológia
- a törvényi szabályozás
- a fizika
- a status quo
Vélhetően a legtöbb, amit tehetünk, hogy egy-kettőn megpróbálunk lazítani. De mi lesz a többivel? Azok maradnak, és mi megbarátkozunk velük, mert felerősítik a kreativitásunkat.
A korlátok felbukkanása, a korlátok azonosítása, és a korlátok kezelése is része a rutinnak.
A fenti cikk Seth Godin Az alkotás rutinja című könyvének szerkesztett részlete.
Gondolatébresztő történeteivel Seth Godin marketingszakértő provokatív igazságokat tár elénk, hogy felismerjük: a fejlődés, kapcsolódás, szolgálat és merészség minden eddiginél nagyobb szerephez jut a kreatív energiák mozgósításában. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.