Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
1942 márciusában csaknem ezer fiatal, szlovákiai zsidó lány – köztük sok tizenéves – szállt vonatra Poprádon. A lányok és családjuk úgy tudta, hogy néhány hónapig egy gyárban dolgoznak majd – ehelyett egyenesen Auschwitzba szállították őket. Részlet Heather Dune Macadam 999 fogoly című könyvéből.
A szinte biztos halálba küldött gyereklányok nem pusztán zsidó származásuk, hanem női mivoltuk miatt is kiszolgáltatottak voltak. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni családtagjaikat, szeretteiket. A 999 ártatlan lányból alig néhányan maradtak életben. A több túlélővel, szemtanúkkal, a deportáltak rokonaival és történészekkel készített személyes interjúk alapján megírt történetük a holokauszt és a nők történelmének fontos és megrázó epizódja. Az alábbiakban Heather Dune Macadam 999 fogoly című könyvéből közlünk egy szerkesztett részletet a deportálások előzményeiről.
1942. február 28., szombat
A szóbeszéd úgy indult, ahogyan általában szokott. Csak egy megérzés volt, a gyomor megmagyarázhatatlan összeszorulása. Csak egy pletyka. Mit tehetnek még a zsidókkal? Mintha még az időjárás is ellenük fordult volna. Soha még ilyen zord telet nem láttak, mint akkor. Embermagas hófúvások mindenütt. A sok lapátolástól már mindenkinek fájt a dereka. Az utcák játszótérré változtak: a gyerekeknek nem volt ugyan szánkójuk, de vígan csúszkáltak a fenekükön.
A hőmérséklet minden hózápor után fagypont alá süllyedt, és viharos széllökések érkeztek a Magas-Tátra felől. A vékony és vastag kabátokon egyaránt áthatoló jeges fuvallat, részrehajlás nélkül, a szegényeket és gazdagokat egyaránt, kíméletlenül megvacogtatta. Még a legjobban szabott ruhák alá is behatolt a varrások mentén, és éles fogaival kegyetlenül a húsba mart. Ahogy a hideg légáramlat megtalálta az utat az ajtók és ablakok résein át, fáradt szülők és kimerült szomszédok ültek össze a konyhában, hogy megtárgyalják aggodalmaikat a tűzhely mellett – amely sokaknál hideg maradt, mert nem volt könnyű tűzifát szerezni.
Néhány zsidó családnak étele sem igen akadt. Mindenkinek rossz volt, de némelyeknek még rosszabb. A kétség és bizonytalanság fellángolásait igyekeztek észérvekkel kioltani. Ha igaz is a szóbeszéd – mondták a legjózanabbak –, és a kormány valóban dolgoztatni akarja a lányokat, bizonyára nem viszi őket messzire és hosszú időre. Csak a tavasz végéig – feltéve, hogy egyáltalán eljön még a tavasz. Mármint, ha valóban igaz a pletyka. Ez a „ha” olyan súlyos volt, hogy senki sem merte kimondani. Mintha valami átkot hordozna magában, és attól válna igazzá, hogy a szájukra veszik. Nem lehet más, csak üres szóbeszéd. Minek akarna bárki is tizenéves lányokat elvinni?
Szokatlannak számított, hogy a városi kikiáltó szombaton álljon ki a térre – még a téli mennydörgésnél is ritkábban fordult elő. A bejelentéseket általában a pénteki vagy hétfői piacnapra tartogatták. Aznap délután azonban minden kelet-szlovákiai város főterén megperdültek a dobok, és a zord idő dacára néhányan meg is álltak, hogy meghallgassák a kikiáltót. Süvített a szél, és a mély hó elnyelte a hangokat. A figyelemfelhívó dobszó nem jutott el a város déli részén, a folyó mellett fekvő zsidónegyed lakóinak fülébe.
A kikiáltó körül gyülekező maroknyi ember között ott volt a 21 éves Ladislav Grosman, aki csak maga tudta, miért nem a zsinagógában vagy otthon tartózkodik. A fekete szemű, barátságos arcú fiatalember lényével inkább mosolyt csalt az emberek arcára, mint komorságot, és inkább megnevettetett, mint elszomorított másokat. A lelkében lakozó költő talán egy kis sétára vágyott a családi lakoma után, hogy a makulátlan fehér hótakaróban gyönyörködjön. Ám az is lehet, hogy csak el akart szívni egy szál cigarettát. Bármi okból járt is arra éppen, amikor a kikiáltó dobolni kezdett, a többiekkel együtt ő is közelebb húzódott, hogy meghallgassa a legfrissebb híreket.
A kikiáltó általában megvárta, amíg köré gyűlik a tömeg, s csak azután kezdett bele a mondókájába. Aznap viszont rögtön belevágott, mert mihamarabb szabadulni akart abból az átkozott hóesésből, amitől a gallérja már egészen átázott. Most már nagy, nedves pelyhekben hullott a csapadék zsidók és keresztények fejére, jelezvén, hogy a viharos idő hamarosan véget ér. Bár némelyek számára még csak most kezdődött. A kikiáltó próbálta túlordítani a szél süvítését.
„Minden 16 éves vagy annál idősebb zsidó leány figyelmébe! A hajadonok kötelesek jelentkezni a kijelölt hivatalban! Az orvosi alkalmassági vizsgálatról és egyéb részletekről időben tájékoztatunk mindenkit!”
A városlakók közül szinte senki sem hallotta a felhívást a hóvihartól. Csak a néhány megrögzött dohányos fülébe jutott el a hír, akik véletlenül éppen arra jártak. Ám akik hallották, odafordultak a szomszédjukhoz, és így szóltak: – Ugye, megmondtam?
A zsidók ellen meghozott drákói megszorításokban a szlovák kormány mintha még a németeken is túl akart volna tenni. A fasiszta Hlinka Gárdához csatlakozó suhancok előszeretettel kötöttek bele az utcán a kötelező karszalagot, később sárga csillagot viselő zsidó fiúkba és férfiakba, olykor meg is verték őket. A temetőkben felborogatták és összetörték a sírköveket, az üzletek kirakatára antiszemita jelszavakat festettek. A hírlapárusok a Der Stürmer című, tudatlanságtól és rasszista ideológiától áthatott propagandaújságot terjesztették, amelynek karikatúráin horgas orrú zsidók ártatlan szlovák szüzeket erőszakoltak meg; gyermekek torkát vágták át, hogy a vérükkel maceszt gyúrjanak; világuralmi törekvéseiket kifejezendő meglovagolták a földgolyót – eközben a hős német katonák bátran küzdöttek a gonosz zsidó, a világ mételye ellen.
Egyszer egy asszony a piacon még meg is kérdezte Edithtől, hol hordja a szarvát. Szóhoz sem jutott a döbbenettől, amikor a lány megmutatta, hogy lám, a feje tetején bizony nincsen semmi. Hogy lehet valaki annyira ostoba, hogy elhiszi, a zsidóknak szarvuk nő, a maceszt gyerekek vérével gyúrják, és megölték az Istent? Az ég szerelmére, hiszen az Istent ők találták fel! Hogy veheti be bárki azt a sok maszlagot, amit a propagandalapok összehordanak?
1941 szeptemberében a szlovák kormány megalkotta a zsidótörvényeket tartalmazó Zsidókódexet (Židovský kódex). A törvényeket és rendelkezéseket, amelyeket tartalmazott, azon az őszön el is kezdték bevezetni, mígnem az ember úgy érezte, a kikiáltó naponta újabb zsidóellenes bejelentést tesz közhírré. Egyik nap ezt kiabálta:
Közhírré tétetik, hogy 24 órán belül minden zsidó köteles regisztráltatni magát és összes családtagját a polgármesteri hivatalban, valamennyi ingatlantulajdonával együtt.
A következő nap ezt:
A zsidó személyeknek be kell mutatniuk minden hazai és külföldi banknál vezetett betétkönyvüket, és ezentúl tilos a főutcán lakniuk. A főutcai ingatlanjaikat hét napon belül ki kell üríteniük.
Egy héttel később:
A zsidó személyek kötelesek minden öltözékükön 24 × 24 cm átmérőjű sárga csillagot viselni. Zsidók nem utazhatnak külföldre, belföldi utazáshoz pedig a Hlinka Gárda írásos engedélyét kell beszerezniük, amely 100 koronába kerül. Az engedélyt csak az kaphatja meg, akinek kérelmét a Hlinka Gárda indokoltnak ítéli.
De melyik zsidónak volt 100 koronája, és melyiküknek olyan ismerőse a Hlinka Gárdában, aki kérelmük indokoltságát igazolta volna?
A zsidók kötelesek 24 órán belül minden ékszerüket leadni a Hlinka Gárda főhadiszállásán. Zsidók nem tarthatnak háziállatot – még macskát sem! Nem birtokolhatnak fényképezőgépet, sem rádiót, hogy ne terjesszék a BBC hazugságait. A zsidóknak le kell adniuk bundáikat a Hlinka Gárda főhadiszállásán. A zsidók kötelesek beszolgáltatni a motorbiciklijüket, autójukat, teherautójukat. Zsidók nem részesülhetnek kórházi ellátásban, nem végezhetnek rajtuk műtéteket. Zsidók nem járhatnak középiskolába, és nem kérhetik ki az iskolai végzettséget igazoló hivatalos dokumentumaikat a hatóságoktól.
Edith ma sem tud napirendre térni a törvények felett, amelyek miatt félbe kellett szakítania a tanulmányait. „A testvéreim még elemibe jártak, és a törvény szerint csak ötödik osztályig tanulhattak, viszont az iskola 14 éves korig volt kötelező” – mondja. Ez azt jelentette, hogy addig az ötödik osztályt kellett újra járniuk, szám szerint háromszor! Edith és Lea viszont abban a balszerencsés helyzetben volt, hogy már mindketten elmúltak 14 évesek. Hiába szerettek volna tanulni, és hiába volt meg az eszük is hozzá: a zsidók nem fejezhették be a középiskolát.
Aztán jött egy újabb törvény:
Zsidók nem léphetnek be közparkokba.
Megint egy újabb:
Zsidók nem alkalmazhatnak árjákat, nem érintkezhetnek árjákkal, nem látogathatják a színházakat, mozikat, kulturális rendezvényeket; öt főnél többen nem csoportosulhatnak. Éjjel 24 óra után tilos az utcán tartózkodniuk.
Senki sem számított a zsidó vállalkozások árjásítására, amely lehetővé tette, hogy nem zsidók törvényesen átvegyék a zsidók üzleteit, „és az említett üzlet minél gyorsabb átadását az árjásító kizárólagos tulajdonába”. A zsidó tulajdonosok semmilyen anyagi kompenzációban nem részesültek.
Most még a lányainkat is akarják?
Nem látszott, hogy az egésznek volna bármi értelme. Miért éppen tizenéves lányok kellenek nekik munkára? A kamaszok köztudottan lusták és szemtelenek. A lányok pedig a legrosszabbak. Egyik pillanatban vihognak, a másikban zokognak. Görcsöl a hasuk, és minden bajuk van. Jobban érdekli őket a frizurájuk és a körmük, mint hogy tisztességes munkát végezzenek. Csak nézzék meg a konyhapadlót, miután Priska elvileg felsöpörte! Vagy nézzék a tányérokat, amelyeken még mindig ott virít a kugli maradéka, mert a mosogatással megbízott leányzó inkább Jákobot, a rabbi fiát bámulta az ablakon át, nem pedig az edényeket suvickolta! Ugyan melyik tizenévesnek fűlik a foga a munkához?
De mégis: mivé lenne a világ lányok nélkül? Ha éppen kedvesek és bájosak, nincs náluk kedvesebb és bájosabb. Ha belénk karolnak, úgy érezhetjük, mi vagyunk a legmegbecsültebb, legszeretettebb lények ezen a világon; olyankor még a csillagok is megtorpannak a pályájukon, és ezt üzenik: „Nézzenek oda!” Függünk tőlük: a lányok fényt, pezsgést és reménységet hoznak életünkbe. És olyan ártatlanok!
Ezért volt annyira nehéz elhinni a Szlovákia városaiban és falvaiban terjedő pletykát, amelyből később törvény lett. Miért akarna bárki is fiatal lányokat munkaszolgálatra vinni? Miért nem a fiúkat viszik? Szomorú dolog ez – mindenki azt mondta.
A fenti cikk Heather Dune Macadam 999 fogoly című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg.
A napfogyatkozás, ami eldöntötte Einstein sorsát
