A határhaszon azt fejezi ki, mennyivel emeli elégedettségünk szintjét, ha egy egységgel többet fogyasztunk az adott dologból. Az elgondolás Jeremy Bentham és John Stuart Mill által a 19. században kidolgozott utilitarizmus filozófiájából ered. Arra a feltevésre építettek, hogy a leghelyesebb cselekvésformák az egyén és a társadalom boldogságának maximalizálására irányulnak. A sörivók tehát mindennemű lelkifurdalás nélkül dönthetik magukba kedvenc italukat. Az utilitarizmus szembehelyezkedett a szabálykövető erkölcsbírákkal, a közgazdászok számára pedig a fogyasztói magatartás törvényszerűségeinek magyarázatául szolgált.

Korántsem meglepő, hogy Bentham – a filozófus, társadalmi és jogreformer, a nők, a homoszexuálisok és az állatok jogainak védelmezője – közgazdasági problémákkal is foglalkozott. A jeles társadalomtudós a fogyasztói döntések értékelése terén végzett úttörő munkát. A Bentham által megfogalmazott haszonmaximalizálás elve szerint egyes döntéseink hasznosságának megítélésekor „dimenzióik” szerint rangsoroljuk azok előnyeit és hátrányait – például milyen valószínűséggel vezet a kívánt eredményre, mennyire okoz tartós elégedettséget, hogyan befolyásolja jövőbeli boldogságunkat és így tovább.

A nagyivó azt hiheti, hogy az utilitarizmus nyakló nélküli vedelésre buzdítja, de nagyon téved. Bentham arra int, hogy a döntésünkből fakadó örömérzet tartamát és jövőbeli következményeit is mérlegeljük – körültekintően kell hát eljárnunk, amikor felmérjük, mekkora hasznossággal bír számunkra még néhány korsó sör elfogyasztása. A rövid távú öröm a hasznosság egyik aspektusa: azt is figyelembe kell vennünk, hogy reggel nem szeretnénk másnaposan ébredni.

Az utolsó korsó sör

A korai utilitaristákat követően William Stanley Jevons – majd később Alfred Marshall – dolgozta ki a határhaszon elméletét, amely esetünkben az utolsó korsó sör hasznosságát elemzi. Amikor eldöntjük, hány sört igyunk, nem pusztán azt kell felmérnünk, mennyire szeretjük az italt, hanem azt is, mennyire érné meg még egy korsóval felhörpinteni az adott pillanatban. Jevons megállapította, hogy a racionális fogyasztónak mindenkor össze kell vetnie a sör határhasznát az árral, amelyet fizet érte. Csak mert az ember szereti a sört, nem biztos, hogy a hetedik korsó haszna nagyobb lesz, mint a költsége.

1871-ben Carl Menger tovább finomította a határhaszon elméletét a csökkenő határhozadék fogalmával, amely óriási jelentőséggel bír az optimális sörfogyasztás meghatározásában. Ha az ember szomjas, az első korsónak rendkívül nagy a hasznossága, ráadásul az egészségre sem káros, és macskajajt sem okoz. Hat sör után azonban ugyan miféle hasznot várhatunk a hetediktől? Ezen a szinten egy újabb sör csak csorbíthatja boldogságunkat. A hetedik korsótól ráadásul szinte biztosan másnaposak leszünk.

Míg az első határozott örömérzetet okoz (pozitív hasznosság), a hetedik sör nagy valószínűséggel csak beteggé tesz (negatív hasznosság). Bizonyos javak, például az ivóvíz fogyasztása esetében a határhozadék csökkenése lassabb folyamat. Az ember ritkán nyakalja rosszullétig a vizet (negatív hasznosság), ám ha sört iszunk vagy süteményt habzsolunk, tudatában kell lennünk, hogy az újabb egységek elfogyasztásától rohamosan csökkenő határhozadékra számíthatunk.

A hasznosság változásainak összehasonlítására vezették be a utilnak nevezett standard mértékegységet. Jogosan merül fel a gyakorlati alkalmazás kérdése – ha például sört vásárolunk, legfeljebb önkényes „utilértékeket” rendelhetünk hozzá az egyes mennyiségekhez. Ráadásul minél többet eresztünk le a torkunkon, annál kevésbé vagyunk képesek józanul megítélni a hasznosságot. A közgazdászok utóbb arra jutottak, hogy a való világban nem érdemes konkrét számértékeket (kardinális hasznosságot) rendelni a fogyasztáshoz.

John Richard Hicks (1904–89) brit közgazdász megállapította, hogy a fogyasztók egyszerűen csak felállítanak egy preferenciasorrendet. Mi az előnyösebb? Ledönteni hét sört (21 dollár költséggel), és elszenvedni a macskajajt, vagy elkortyolgatni három sört (9 dollár), és másnap fitten ébredni? A preferenciák rangsorolása hívebben írja le a valóságos döntési folyamatot. Az ember ifjúkorában talán hajlamos próbát tenni az első változattal, idővel azonban egyre kevésbé kívánunk fejfájósan bevánszorogni a munkahelyünkre, és inkább a mértékletesség útját választjuk.

Mennyire racionális az ítéletünk?

hvgkonyvek.hu

Miközben John Maynard Keynes sajnálta, hogy nem pezsgőzte át az életét, egyik kortársa – a jeles amerikai közgazdász, Irving Fisher (1867–1947) – ellentétes álláspontra helyezkedett. A szigorú protestáns családból származó Fisher szerint a sörisszák eltévelyedett emberek, döntéseiket pedig az államnak kell felülbírálnia. Fisher hevesen támadta Jevons utilitarizmusát, mondván, hogy az ember gyakran hibázik a kielégülés utáni vágyát követve.

Fisher szerint az alkohol ékes példája a demeritórikus, avagy kártékony javaknak, amelyek esetében a fogyasztó alábecsüli vagy figyelmen kívül hagyja a felmerülő költségeket, s amelyek elfogyasztása ártalmas a társadalom többi tagjára – e hatásokat nevezzük negatív externáliáknak. Ugyanakkor meglehetősen szubjektív, mit számítunk a demeritórikus javak közé – e vélelmet nevezzük értékítéletnek. Szubjektív érzékelésünk alkoholfogyasztásunkat is befolyásolja, mivel hajlamosak vagyunk az optimista torzításra, azaz ösztönösen túlértékeljük annak valószínűségét, hogy pozitív dolgok történnek velünk (például túlbecsüljük az italozás örömét), és alábecsüljük a negatív következményeket (vagyis a másnaposságot).

A neoklasszikus közgazdaságtan kihívásként tekint a demeritórikus javakra és az optimista torzításra. A fősodorbeli közgazdaságtan szerint a fogyasztók igenis képesek felmérni az egyes javak hasznosságát – vagy legalábbis észszerű preferenciáik vannak. Ám a Fisherhez hasonló neoklasszikus közgazdászok úgy vélik, nem bízhatunk az egyén helyes döntéseiben, éppen ezért szabályoznunk kell a viselkedését.

Vajon Keynesre vagy Fisherre kell hallgatnunk? Az ember szeretné azt hinni, hogy tökéletesen ki tudja kalkulálni a további sörök határhasznát. De ismerjük be: e képességünkre többnyire saját kárunkon tanulva teszünk szert jó néhány olyan alkalom után, amikor sajnálatosan alábecsültük a korsók határhozadékának rohamos csökkenését.

A fenti cikk a Mit tenne Keynes? című könyv szerkesztett részlete.

Hogyan vélekedne vajon Adam Smith a szerencsejátékról? És vajon Jeremy Bentham ki tudná kúrálni a macskajajt közgazdasági receptekkel? Tejvan Pettinger könyvében összeveti és ütközteti mindazt, amit a történelem kiváló közgazdászai mindennapi életünk mintegy 40 kérdéséről mondtak vagy mondhattak volna. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.