A fentiek egyformán érvényesek az éjszakai különalvásra, az óvodába szoktatásra, a vendégségben egyedül hagyásra, és minden más olyan helyzetre, amikor a gyerek a szülő nélkül van. Bátorítással a vigaszminimumig ösztönözhetjük a gyereket, de ha túlságosan sürgetjük az önállóvá válást, akkor sérülhet a kapcsolatunk a gyerekünkkel.

Bízzunk a gyerekünkben, hogy a maga ütemében önállósodik, és ne erőltessük rá a saját tempónkat! Megvan a maga ideje annak, hogy a gyerekünk egyedül végigaludja az éjszakát, felüljön, másszon, járjon, felöltözzön, szilárd ételt egyen, reggelit készítsen magának, és kifizesse a lakbérét. Ha azelőtt kényszerítjük rá az önállóságot, hogy készen állna rá, akkor őt és magunkat is frusztráljuk. Sok dolgot tanítunk meg vérrel-verejtékkel a gyerekeinknek, illetve várunk el tőlük, amit amúgy is elsajátítanának, ha eljött az ideje. Nagy sietségünkben sokszor mi hátráltatjuk a gyerek fejlődését.

Például ha megtámasztunk egy kisbabát ahelyett, hogy hagynánk, hogy felnyomja magát, akkor elvesszük tőle annak a lehetőségét, hogy önállóan megtanulhassa az ülést. A babának ahhoz, hogy üljön, nincs szüksége támasztékra, amely akadályozza a mozgását. Időre és térre van szüksége ahhoz, hogy felfedezze a szükséges mozdulatot. Ha hagyjuk élni a maga eszközeivel, akkor magától megtanul átfordulni, kúszni, mászni, felülni, állni, járni. Azt is megtanulja, hogyan tud tanulni. Ezekbe a folyamatokba nem szükséges beleavatkoznunk. Sajnos előfordul, hogy azok a gyerekek, akiket gyakran támogatva ültetnek, mielőtt még kifejlődnének az ehhez szükséges izmaik, nem tanulnak meg rendesen mászni, hanem egyfajta aszimmetrikus kúszásba kezdenek ülő helyzetből, ami megzavarhatja a helyes testtartás kialakulását.

hvgkonyvek.hu

Azt hiszem, az én lányom is áldozatul esett ennek. De hát ez van: lehetetlen mindent tökéletesen csinálni. Tisztában vagyok vele, hogy amikor a szülői lét „jó gyakorlatáról” beszélek, sokan már túl vannak a tárgyalt stádiumon, és rossz érzést kelthet bennük, hogy másképp cselekedtek. De mindig a kapcsolat számít, nem az, hogy mikor kezdtük az elválasztást vagy hogy felültettük-e a kisbabánkat. A lányom felnőttként pilatesórákra jár, és tesz azért, hogy javuljon a testtartása. Nagyszerű lett volna, ha rendelkezem ezzel az információval, amikor szükségem volt rá, de nem így történt. De nem a hiba számít igazán, hanem a helyrehozatalra tett erőfeszítés.

Ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a szégyen, ha a gyerekünknek felnőttként segítségre van szüksége, mert valamit nem jól csináltunk kicsi korában. A hibáink nem tűnnek el attól, ha védekező álláspontra helyezkedünk vagy hárítunk – mindez csak ronthat a helyzeten. Az ülésről szóló példa specifikusnak tűnhet, de általános érvényű azt tekintve, hogy mennyit érdemes segíteni: ne törjük meg a gyerek akaratát azzal, hogy megteszünk helyette valamit, amit ő maga meg tud tanulni, különösen, ha egy kicsit hátralépünk. Az ösztönzés és bátorítás fogalma segíthet, amikor azt próbáljuk eldönteni, mennyi segítséget adjunk.

A fenti cikk Philippa Perry brit pszichoterapeuta Bárcsak olvasták volna ezt a könyvet a szüleink… című könyvének szerkesztett részlete.

Minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke boldog legyen. De hogyan érhetjük ezt el? Könyvében a brit pszichoterapeuta húszéves szakmai gyakorlatával segít eligazodni, mi az igazán fontos a gyereknevelés során. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.