A kisbaba sírása olyannak tűnik, mint egy követelés. Ennek az az oka, hogy a csecsemősírás úgynevezett figyelemfelkeltő sírás; az emberek és valamennyi emlős biológiai ösztöne, hogy válaszreakciót adjon rá, azaz a faj fennmaradása érdekében szükséges hangadás. Ez a sírás olyan vészjelzés, mint amilyet mondjuk egy zebra hallat, ha oroszlánt lát, így figyelmeztetve a nyájat.

A kisbabák érzései jellemzően nem árnyaltak; kisebb kellemetlenséget is kétségbeesett hangon jeleznek – azért, mert úgy is érzik magukat. A szülőknek segíthet, ha tudják, hogy ebben a korban a szükséglet és az akarat nem választható szét egymástól. A kisbaba nem tud életben maradni a felnőtt nélkül. Ha az ember megpróbálja kizárni a tudatából a figyelemfelkeltő sírást, akkor önmaga bizonyos részeit is le kell zárnia. Ebben az esetben a kisbaba fejlődését is veszélyezteti, mert a babák és a hozzájuk való kötődésünk szempontjából is elengedhetetlen a meghitt kapcsolat ápolása.

A kisbabák agya nem önmagában fejlődik, hanem a környezetükben lévőkkel kialakuló kapcsolatok révén. Az agyunk életünk végéig fejlődik a minket körülvevőkkel fenntartott kapcsolataink által, de azok az első napok, hónapok, évek, amikor a legtöbb kapcsolat kialakul, meghatározó jelentőségűek, és a kisbabáknak szükségük van arra, hogy a közelükben legyünk, elérhetők legyünk számukra. Ha annak idején nem kaptunk automatikus és magától értetődő választ a szükségleteinkre, a saját csecsemőnk figyelemfelkeltő sírásának hangja és a válaszadás szükségessége sok érzelmet felszínre hozhat bennünk.

hvgkonyvek.hu

Amikor a kisbabák úgy érzik, hogy nem kapnak megfelelő választ és vigaszt a kétségbeesésükben, akkor előfordulhat, hogy disszociálnak, azaz elszigetelik magukat a kellemetlen élménytől. Például abbahagyják a sírást, de mint az több tanulmányból kiderült, az alvástréninggel sírni hagyott babák kortizolszintje ugyanolyan magas marad, mint sírás közben volt. A disszociáció az emlősökre jellemző túlélési ösztön, reflexes magatartás, amelynek azonban az azárnyoldala, hogy az embernek könnyen emlékbetörései lehetnek arról, amitől elválasztani igyekszik magát. Ha az ember disszociál egy emléktől, akkor elveszíti az uralmát felette, és az szinte a semmiből bukkanhat elő, amikor valami feleleveníti benne.

Ha szülőként nehezen feldolgozható érzelmekkel kell szembenéznünk, felmerülhet a kérdés, hogy honnan származnak ezek. Az az okuk, hogy a gyerekünk sok olyan érzelmet felszínre hozhat saját gyerekkorunkból, amelyektől elszigeteltük magunkat, és ez kellemetlen, lehangoló, felkavaró és furcsa lehet. Egészen enyhe okok is rendkívül erős hatást válthatnak ki.

Ha a válaszreakció megtagadásával leszoktatjuk a gyerekünket a sírásról, akkor azt tanítjuk neki, hogy disszociáljon, azaz szigetelje el magát a saját érzéseitől. Felületesen szemlélve ez előnyösnek tűnhet, de ezek az érzések a gyerekkor későbbi szakaszában vagy felnőttkorban is a felszínre kerülhetnek. Véleményem szerint nem érdemes vállalni ezt a kockázatot, különösen azért, mert a figyelemfelkeltő sírásra adott adekvát válasz viszont nem jár semmiféle kockázattal.

Ijesztő vagy éppen dühítő lehet ezt olvasnunk, ha kicsi korában hosszan hagytuk sírni a gyerekünket azért, mert azt gondoltuk, ez a legjobb neki és nekünk is. Semmi értelme ezért kárhoztatni magunkat – vagy azt, aki erre rávilágít. A helyzetet jobbá tehetjük, ha elkezdjük komolyan venni a gyerekünk érzéseit, soha nem minősítjük őket butaságnak vagy lényegtelennek, és közel engedjük őt magunkhoz, amikor közel szeretne kerülni hozzánk. El is mondhatjuk neki, mi történt és miért, kifejezhetjük, hogy ez nem az ő hibája. Mindez segíthet neki értelmezni, ha időnként kellemetlen érzések törnek rá szinte a semmiből, amelyeket nem ért.

A gyerek, sőt a felnőtt számára is minden életkorban gyógyító lehet, ha komolyan veszik az érzéseit, és ez különösen igaz akkor, ha a szülő az, aki nyitottan, védekezés és vádaskodás nélkül meghallgatja. Olyan tökéletes összhangot soha nem fogunk tudni létrehozni a kisbabával, amilyet a természet teremt az anyaméhben. Elkerülhetetlenül lesznek félreértések, sérülések. Mindössze annyit tehetünk, hogy a tőlünk telhető legjobban gondoskodunk a gyerekünkről, válaszolunk és reagálunk a jelzéseire, hogy segítsük biztonságérzete megerősödését.

A fenti cikk Philippa Perry brit pszichoterapeuta Bárcsak olvasták volna ezt a könyvet a szüleink… című könyvének szerkesztett részlete.

Minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke boldog legyen, és senki nem akarja elszúrni a gyereknevelést. De hogyan érhetjük ezt el? Könyvében az ismert brit pszichoterapeuta húszéves szakmai és szülői gyakorlatával segít eligazodni, mi az igazán fontos a gyereknevelés során. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.