HVG

Minden PKK-tag bűnös. Önmagában azért is, mert terrorista szervezethez tartozik. Követeljük mindannyiuk kiadatását! - jelentette ki határozottan Cemil Cicek török miniszterelnök-helyettes az iraki kormánydelegációval folytatott múlt heti ankarai tárgyalásokon. Nemcsak általánosságban beszélt, egy hosszú listát is átadott a Kurd Munkapárt (PKK) kiadni követelt tagjainak nevével. Az iraki küldöttség visszautasította a kérést, a török fél viszont úgy vélte, elégtelenek és túl hosszú időt igényelnek az irakiak által előterjesztett javaslatok a kurd gerillák megfékezésére, a PKK iraki állásainak felszámolására. Így aztán a tárgyalások megszakadtak, a bagdadi küldöttség - tagjai között néhány amerikai tanácsadóval - szombaton haza is utazott. Vagyis ezúttal sem tisztázták az utóbbi hetek legfőbb kérdését: megindul-e a török hadsereg nagyszabású támadása az észak-iraki területen lévő PKK-állások ellen. Pedig hét eleji lapzártánkkor egyre több jel utalt arra, hogy küszöbön áll a támadás. Vészesen fogy Törökország türelme a PKK-val szemben - jelentette ki fenyegetően Abdullah Gül török államfő, arra utalva, hogy a diplomáciai offenzíva az utolsó esély volt a katonai lépés elkerülésére.

Ankara azonban már rég elvesztette nyugalmát. Hírek szerint török F-16-os vadászgépek az utóbbi napokban többször is bombázták a PKK délkelet-törökországi bázisait és az iraki határon, hegyek közt átvezető hadi ösvényeket, sőt néhány kilométerre iraki területre is behatoltak. Ám ez még nem háború, csak korlátozott csapásmérés - jelezték biztonságpolitikai szakértők, akik a szárazföldi csapatok megindulását tartanák egy komolyabb hadművelet előjelének.

A határ mentén felsorakozott százezres török haderő és a Tayyip Erdogan vezette kormány eltökéltsége azt sejteti, hogy Ankara nem elégszik meg a szórványos rajtaütésekkel, ha nem teljesítik követeléseit. Márpedig azok Bagdad és az észak-iraki kurd autonómia vezetése számára teljesíthetetlenek. Az észak-iraki hegyekben becslések szerint háromezer PKK-gerilla ásta be magát, néhány ezer társuk pedig török területen maradt. A mozgalom igencsak öntörvényű, az iraki kurd vezetés aligha tud rá komoly befolyást gyakorolni. Ráadásul szakértők szerint a nehéz hegyvidéki terepen még az iraki kurd autonómia harcedzett pesmergái - harcosai - sem igen tudnák becserkészni a PKK gerilláit. A mozgalommal szembeni fellépés ráadásul nem volna népszerű az iraki kurdok körében.

A többségében szunnita muszlim, de világias kurdok ugyanis hős szabadságharcosként tisztelik a PKK-t 1974-ben marxista-leninista ideológiai alapon megalapító Abdullah Öcalant. A vezér parancsára a mozgalom 1984-ben kezdte meg fegyveres harcát egy önálló kurd haza létrehozásáért, mivel a - főként Törökországban, Iránban, Irakban és Szíriában élő, mintegy harmincmilliós - kurd nép jogait sehol nem ismerték el. A kurd nyelv használatának tilalmát még Törökországban is csak 1991-ben törölték el, kisebbségi jogaikat pedig Ankara gyakorlatilag az utóbbi években kezdte biztosítani az EU-val folytatott csatlakozási tárgyalások nyomán.

A PKK fegyveres harcára 1999-ben nagy csapást mért, hogy elfogták a mozgalmát szíriai búvóhelyéről irányító Öcalant, akit Damaszkusz a mostanihoz hasonló török katonai fenyegetés hatására utasított ki az országból. A fél világon át menekülő PKK-vezért a török titkosszolgálat - amerikai segítséggel - végül Kenyában csípte nyakon. Az életfogytig tartó börtönbüntetését töltő Öcalan megüzente híveinek, hogy a fegyveres harc helyett a politikai küzdelemre helyezzék a hangsúlyt, ám ezzel a vezetés egy része nem értett egyet.

Az USA és az EU által is terroristának bélyegzett PKK ötévi tűzszünet után 2004-ben újította fel erőszakos akcióit, amelyek két éve erősödtek fel, és néhány hónapja váltak különösen véressé. Az utóbbi egy hónapban közel félszáz török katona és civil vesztette életét. Nem világos azonban, hogy mennyire egységes a PKK. Az Irakban tevékenykedő frakciókról - mint például a Kurdisztáni Szabadság Sólymai - mindenesetre úgy tűnik, hogy nem a megbékélésben érdekeltek.

A lényegében 1991-től autonóm észak-iraki Kurdisztán nemcsak a török, hanem az iráni kurd gerilláknak is hátországot nyújt. A PKK testvérszervezeteként számon tartott Kurdisztáni Szabad Élet Pártja (Pejak) rendszeresen támadásokat intéz az iráni fegyveres erők járőrei ellen, augusztus óta állítólag másfél száz iráni katonát és tisztviselőt ölt meg. A csoportnak becslések szerint kétezer tagja van, akik a PKK-gerillákhoz hasonlóan hozzászoktak a zord hegyi élethez, és vérükké vált a gerillaharc.

Lényeges különbség azonban a PKK és a Pejak között, hogy az utóbbit az USA nemhogy nem nyilvánította terrorista szervezetté, de párbeszédet folytat vele. Vezetője, Rahman Hadzs Ahmadi pedig tavaly nyáron még Washingtonba is ellátogatott. A teheráni vezetés azzal vádolja az USA-t, hogy a Pejakot szándékosan használja fel Irán ellen. Teherán az idén igyekezett nyomást gyakorolni az észak-iraki kurd autonómia keleti felét ellenőrző Kurdisztáni Hazafias Unióra (PUK), hogy lépjen fel a Pejak ellen. Dzsalál Talabáni iraki elnök, a PUK vezetője azonban állítólag egy szűk körű pártgyűlésen azt mondta: ha ezt megtennék, az emberek ellenük fordulnának.

Ám ahogy a kurd közvélemény gerillák iránti szimpátiája szűk mozgásteret enged az iraki kurd vezetésnek, az ankarai kormányt is befolyásolja a PKK-ellenes török hangulat. Kérdés, megoldás-e az esetleges katonai behatolás Irakba. A török hadsereg a PKK ellen először 1995-ben 35 ezer katonával masírozott be iraki területre, 1997-ben pedig három nagyszabású offenzívát is indítottak. Ám hiába öltek meg néhány száz gerillát és semmisítettek meg pár tucat harcállást, a PKK-t nem tudták felszámolni.