HVG

A jelöltek többsége nem veszít, hanem elfogy a pénze a cél előtt - tartja a mondás az USA-ban az elnökválasztási kampány finanszírozásáról. Ennek igazságát John McCain arizonai szenátor rövidesen a saját bőrén érezheti. A republikánus pályázók között a közvélemény-kutatások szerint néhány hónapja még vezető McCain ugyanis a legfrissebb adatok alapján kiábrándító mérleggel zárta a második félévet: mindössze 11 millió dollárt gyűjtött, messze elmaradva a várakozásoktól, és alig fedezve a kiadásokat.

McCain nem sokat habozott, lecserélte kampánystábját, és takarékos üzemmódra váltott, hogy kihúzza az előválasztások 2008. januári kezdetéig. Az elemzők azonban kétlik, hogy az immár csak harmadik legnépszerűbb republikánus jelölt vissza tud kapaszkodni. A szenátor támogatja ugyanis a leghatározottabban az iraki szerepvállalás lassan mindenki által elhibázottnak tartott erősítését, és kitart a bevándorlási politika reformja mellett is, amelyet pártja zöme elutasít.

Meglepetés a demokrata Barack Obama szereplése is. Az illinoisi szenátor már az első negyedévben megszorította, a másodikban pedig meg is előzte a pénzszerzésben a közvélemény-kutatásokban előtte álló Hillary Clintont. Pedig a New York-i szenátor asszony mellett férje, Bill Clinton exelnök is bevetette magát, aki e téren nagyágyú: aktív pályafutása során kivételesen sok adományt gyűjtött össze. Obama és Hillary együttesen eddig több mint 100 millió dollárt szerzett, és az idei első félévben a demokraták összesen csaknem másfélszer annyit kalapoztak össze, mint a republikánusok.

Az állami, illetve pártforrásból való kampányfinanszírozáshoz szokott Európából nézve sajátos, ahogy az amerikai média úgy számolgatja és veti össze a politikusok, különösen az elnökjelöltségre pályázók pénzszerzését, mintha valamiféle sportteljesítményről lenne szó. A rekordokat is jegyzik, és a 2008. novemberi kongresszusi és elnökválasztáshoz vezető kétéves periódusban valószínűleg újabb születik. A jelenlegi tempó mellett összesen akár 3 milliárd dollárt is elkölthetnek a jelöltek, ebből 500-500 milliót az a demokrata, illetve republikánus politikus, aki végül a Fehér Házért indul.

A képviselő-, szenátor- és elnökjelöltek kampányára fordított összeget nem feltétlenül tartja túlzottnak a HVG kérdésére válaszolva Massie Ritsch, a politikai adományok összesítésével foglalkozó washingtoni Center for Responsive Politics (CRP) intézet kutatója. Ez nem több - jegyezte meg Ritsch -, mint amennyit a General Motors amerikai autógyár egyetlen év alatt reklámra költ. A nagyrészt tévéhirdetésekre fordított pénz Amerikában elengedhetetlen ahhoz, hogy a jelölt üzenete eljusson a választókhoz. Ritsch szerint akinek erre nincs forrása, bármilyen kiváló elképzelésekkel áll is elő, szinte esélytelen.

A kampánypénzek legnagyobb része egyéni adományozóktól származik, mióta az 1971-es választójogi törvény, majd annak 1974-es módosítása alaposan megnyirbálta a vállalatok és szakszervezetek szerepét. A legalább 200 dollárt felajánlók adatait el kell juttatni a szövetségi választási bizottsághoz (FEC), és bár a 2004-es elnökválasztási ciklusban a 300 millió amerikainak csupán 0,4 százaléka nyitotta ki ennyire a pénztárcáját, az általuk adott összeg százmilliós nagyságrendű volt. Az egyéni adományok felső határa - az inflációkövetés 2002-ben rögzített szabálya szerint - 2300 dollár, ennyi adható egy elnökaspiránsnak az előválasztás során, majd ismét ennyi, ha megszerezte a jelöltséget. Az egyéni adományokat kicsiben és az interneten is gyűjtik - a világhálón Obama a legjobb -, és olyan nagyhalak is szorgoskodnak, akik valamilyen későbbi befolyás, esetleg nagyköveti poszt reményében kalapoznak össze egy meghatározott összeget az egyéni befizetésekből. A Hillary Clinton körüli elitklub például azt vállalta, hogy fejenként 1 millió dollárt szed össze.

A kampányköltést sokallók javaslataiban időről időre felmerül, hogy zárjanak ki minden magánpénzt, és - különösen az elnökválasztásnál - a szövetségi költségvetés, vagyis az adófizető állja a cechet. Az amerikaiak az 1970-es évek óta ajánlhatják fel adóbevallásukban - a Magyarországon ismert 1 százalékhoz hasonlóan - adójuk egy részét politikai kampányok finanszírozására. A kezdeti lelkesedés idején volt olyan év, hogy a bevallók 30 százaléka tett így, az arány mostanra 7 százalékra apadt.

Az amerikai kampányfinanszírozás rákfenéje évtizedek óta a vállalatoktól, érdekvédelmi csoportoktól, szakszervezetektől és a multimilliomosoktól származó pénz. Még Ronald Reagan elnöksége idején találtak a republikánusok egy kiskaput, amelynek révén gyakorlatilag korlátlanul lehet gyűjteni úgynevezett puha pénzt az egyéni adományokból érkező kemény mellett pártépítési célokra, illetve a szavazók mozgósítására. A számolatlanul áramló milliók forrásának elzárását célzó 2002-es kampányfinanszírozási reform a puha pénzeket csaknem teljesen letiltotta. Gyorsan leltek azonban új kiskaput: sorra alakultak a személyijövedelemadó-törvény egyik szakasza után 527-esnek nevezett bizottságok, amelyek korlátlanul gyűjthetnek pénzt, de a befolyó dollárokat csak valamilyen ügyet támogató politikai hirdetésre költhetik, és nem szólíthatnak fel szavazásra valaki ellen vagy mellett. Persze ezt is ügyesen kikerülik. A 2004-es kampányban a Swiftboat Veterans for Truth nevű, republikánus érzelmű 527-es csoport - amelynek demokrata ellentettje a főképp a magyar származású Soros György milliárdos által pénzelt MoveOn.org volt - például vietnami hősiességét kétségbe vonva alkalmatlannak minősítette az elnöki posztra a demokrata John Kerryt, ám vigyázott, hogy ne szólítson fel a George W. Bushra való szavazásra.

NAGY GÁBOR