Hat hónaptól 15 évre teszik a különböző elemzések azt az időt, amikorra Irán elkészülhet az első atomfegyverrel. Valószínű, hogy a rövidebb időszakra vonatkozó becsléseket politikai megfontolások is befolyásolják, miközben a The New York Times által összegyűjtött szakértői elemzésekből az derül ki, hogy Irán előtt komoly technikai akadályok tornyosulnak, amelyek arra is magyarázatot adhatnak, hogy miért tart több mint két évtizede a nukleáris kutatás. A két legjelentősebb műszaki kihívás a nyersurán urán-hexafluoriddá történő átalakítása, illetve ez utóbbi gáz-halmazállapotú anyagból centrifugák segítségével dúsított urán készítése.

Irán jelenleg évi 70-80 tonna uránércet képes bányászni, a költségek azonban magasak, mivel az érc igen mélyen fekszik, és alacsony az urántartalma. Először az ércben lévő uránt elválasztják, majd por alakú urán-oxiddá alakítják: a szakzsargon ezt nevezi sárga tortának. Ebből az anyagból - az Iszfahán mellett épült létesítményben - fluor hozzáadásával készül az urán-hexafluorid, amelyből jelenleg Irán évi 85 tonnát képes gyártani. Az iráni kutatások első komolyabb nehézsége éppen itt jelentkezik: ha ugyanis a gáz egyéb anyagokat - úgymond szennyeződéseket - is tartalmaz, akkor a következő szakaszban tönkreteheti a centrifugákat.

Az uránfeldolgozással kapcsolatos kutatásokat Irán a kilencvenes évek elején kezdte meg, amelyhez Kína segítségét kérte. Az együttműködést azonban Peking - az amerikai Clinton-kormányzat kérésére - 1997-ben leállította, így aztán az iráni kutatóknak néhány tervvel a birtokukban maguknak kellett a munkálatokhoz hozzálátni. Miközben az iráni atomprogram jó részét Teherán titokban tartotta, az iszfaháni üzemről 2000-ben bejelentést tett a nemzetközi ellenőröknek. Ettől függetlenül már az első, 2004-es üzemelésnél akadtak problémák: a gázszennyeződések például molibdént és ezüstöt tartalmaztak.

Teherán az idén februárban azzal fenyegetőzött, hogy a Natanz mellett, mélyen a föld alatt épült óriásüzemében háromezer centrifugát állít munkába, amelyekkel - szakértők szerint - minden évben tíz nukleáris robbanófejhez szükséges hasadóanyagot állíthatna elő. A centrifugák segítségével választják el egymástól a könnyen hasadó, azaz energiatermelésre és bombakészítésre is alkalmas 235-ös uránizotópot a stabilabb 238-as izotóptól. Az előbbi a természetben található összes urán kevesebb mint 1 százalékát teszi ki. A nyomott vizes atomerőművekbe szánt uránt is dúsítani kell, de amíg az atomerőművi üzemanyagnak elég, ha az urán mindössze 3-5 százalékban tartalmaz 235-ös izotópot, a robbanófejhez legalább 90 százalékos dúsítású anyagra van szükség. Az Egyesült Államokban és Európában az ipari méretű dúsításra - azaz több ezer centrifuga csatasorba állítására - vonatkozó iráni bejelentést azonban csupán blöffnek tartják, mivel Irán másik jelentős problémája éppen a centrifugák működtetése.

Irán 1987-ben titokban a pakisztáni atomfegyver atyjától, az időközben a nukleáris eszközök feketekereskedelmét kiépített Abdul Kadír Khantól mintegy ötszáz használt és kezdetleges centrifuga alkatrészeihez jutott hozzá. Ezekkel azonban valószínűleg nem boldogult, ezért 1995-ben Moszkvához fordult, amellyel egy egész centrifugaüzem vásárlásáról szóló titkos megállapodást kötött. Az akkori amerikai Clinton-kormányzat azonban meggyőzte Moszkvát az üzlettől való elállásra. Irán ezután nem tehetett mást, mint folytatta a Khan-féle centrifugák prototípusának elkészítését, és elkezdte építeni a natanzi bázist, ahol az első ütemben állítólag ezer, de a végső kialakítás után 50 ezer centrifuga működne, ami már évi 180 atomtöltethez elegendő urán dúsítását tenné lehetővé. A titokban folytatott iráni nukleáris programra 2002 augusztusában éppen azzal derült fény, hogy a száműzött iráni ellenzék világgá kürtölte a natanzi építkezést.

A titok kiderülése után Irán 2003-ban beleegyezett abba, hogy leállítja a kutatásokat, és tárgyalásokat kezdett az Európai Unióval. Az akkor kísérleti jelleggel működő 164 centrifuga leállításakor mintegy ötven tönkrement, így az ipari mérethez Iránnak nemcsak a törött centrifugákat kell pótolnia, de újakat is be kell szereznie, és meg kell tanulnia több ezer gép összehangolását, ami szakértők szerint külső segítség nélkül nem könnyű feladat. A vélemények persze a tekintetben is eltérnek, hogy az atomkutatás mikor válik megállíthatatlan fenyegetéssé: ha Irán saját maga képes fegyvertisztaságú nukleáris anyag előállítására, vagy korábban, amikor Teherán már felhalmozta a nukleáris tudás kritikus tömegét.