"Óh, a szegény kis Angela" - énekelték a berlini Stachelschweine (Tüskés disznók) kabaré színészei december elején, néhány nappal Angela Merkel kancellári beiktatása után, kuplészövegbe öntvén aggodalmukat, mit is fog kezdeni magányosan szegény ott a hatalom csúcsán. Nos, Angela Merkel kereszténydemokrata (CDU) német kancellárnő köszöni, jól van, és a jelek szerint tud is magával és a poszttal mit kezdeni. Legalábbis erre utal, hogy kormányzása első két hónapjának leforgása alatt sikeresen lebonyolította a két, legnagyobb érdeklődéssel várt látogatást Washingtonban, illetve Moszkvában; a nagykoalíciós kabinet meghirdette gazdaságélénkítő programjának első elemeit; és amint azt a mannheimi Forschungsgruppe Wahlen közvélemény-kutató intézet a közszolgálati ZDF televízió megbízásából készült felmérése mutatja, az egykor lekezelt és előszeretettel parodizált Merkel mára a politikusok népszerűségi listájának élére került.

Angela Merker © AP

Nem ismeretlen persze maga a jelenség a politológiában. Választások után a legtöbb politikus egyfajta induló bizalmi tőkét kap a közvéleménytől, ami azzal is magyarázható, hogy az emberek szeretik azt hinni, jól választottak, és mintegy önigazolásként is megelőlegezik a bizalmat az új kormánynak. Ezzel együtt ez nem törvényszerű, ráadásul egy olyan nagykoalíciós kormány esetében, mint amilyen a keresztény uniópártok (CDU-CSU), illetve a szociáldemokraták (SPD) minisztereiből áll. Hiszen mindkét oldal hívei érezhetik akár úgy is, hogy csalódtak, mert nem a kedvük szerinti hatalmi formáció jött létre.

Hogy ez a Merkel-kormány esetében most nem így van, az már néhány példával megmagyarázható. Január elején a kormány tagjai a genshageni kastély magányába vonultak vissza, hogy - mint azt Angela Merkel elmondta - a kormányülések szigorú napirendjétől és főleg az idő szorításától függetlenül beszéljék meg teendőiket. Az ott elfogadottak között van egy 25 milliárd eurós gazdaságélénkítő program is, ami első pillantásra nagyon impozáns, közelebbről nézve azonban nem is olyan sok. Az összeg alig több mint egy százaléka a német GDP-nek (a wiesbadeni szövetségi statisztikai hivatal most közzétett előzetes számai szerint a 2005-ös GDP 2244 milliárd euró volt), a program ráadásul több évre elosztva valósul meg.

Az ellenzék, elsősorban a liberális szabaddemokraták (FDP) rögtön jelezték is, ez csak csepp a tengerben, ám az, hogy a fogadtatás a közvéleményben a jelek szerint mégis kedvező volt, az a program életközeli elemeinek köszönhető. Ezek egyike a gyermeknevelési támogatások növelése - a pontos összeget még nem határozták meg - vagy a lakáskarbantartási költségek leírhatósága az adóból. Utóbbi annyit jelent, hogy az iparosokra fordított költségek egy részét, évente maximum hatszáz eurót ezentúl le lehet írni az adóból. Feltétel természetesen a szabályosan kiállított számla, valamint az, hogy a fizetés banki átutalással, tehát ellenőrizhető módon történjen. A feketemunka persze Németországban sem ismeretlen, legfeljebb itt több ember rend- vagy igazságszeretetét piszkálja, így ez a lépés tehát egyszerre jelent számukra némi elégtételt, és segíti a legálisan tevékenykedő vállalkozók boldogulását.

Belpolitikai-gazdaságpolitikai részletkérdésekben persze könnyebb elismerést kiváltó intézkedéseket hozni, különösen, ha a nagykoalíciós partner is egyetért. Márpedig egyetért, hiszen amint azt Franz Müntefering (SPD) alkancellár a kormánykonzultáció eredményeit ismertető sajtótájékoztatón az újságírók tudomására hozta: "Akár hiszik, akár nem, elhatároztuk, hogy jól fogunk dolgozni." Külpolitikai téren azonban már kényesebbnek ígérkezett a kérdés, hiszen Merkel elődje két téren is látványosan otthagyta keze nyomát: Gerhard Schröder nevéhez fűződik a német-amerikai viszony lehűlése és ugyanakkor a feltűnően barátságos kapcsolatok ápolása Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.

Berlin és Washington, pontosabban Schröder és Bush az iraki háború kapcsán hidegült el egymástól. Akkor, 2002-ben, a német kancellár, még a tömegpusztító fegyverek után való kutatás lezárása előtt, kijelentette: Németország semmiképpen nem fog részt venni egy esetleges katonai akcióban. Merkel szerint ez azért volt hiba, mert csökkentette a nemzetközi közösség fenyegetésének erejét, Bush viszont azért neheztelt meg Schröderre, mert az korábban megígérte neki, az esetleges iraki katonai akció nem lesz téma az akkor zajló német választási kampányban. Hogy aztán Schröder mégis azzá tette, azt Bush nem bocsátotta meg neki.

Szinte udvarolt, de legalábbis kedveskedett ehhez képest a múlt pénteken a Washingtonba látogató Merkelnek, amikor újságírók előtt arról beszélt, milyen nagyra értékeli, hogy a Kelet-Németországban felnőtt Merkel tudja, mit jelent a szabadság, és szereti is azt. Pedig Merkel nem tett semmi különöset, csupán külpolitikai témájú megnyilatkozásaiban helyre tette a dolgokat, finom distinkciót téve az Amerikához fűződő viszony ("amikor az ember tudja, hogy barátokhoz jött") és az orosz-német kapcsolatok stratégiailag fontos, gazdaságilag létkérdésnek számító, de a barátságtól azért még odébb lévő jellege között. Ez különösen a Schröder-Putyin-viszony feltűnően szívélyes, már-már haverkodó képe után figyelemre méltó, hiszen Gerhard Schröder még a csecsenföldi akciók és a Hodorkovszkij-per után is "makulátlan demokratának" titulálta az ő pertu barátját.

Az e hét hétfőjén Moszkvában látogatást tett Merkeltől aligha számíthatott ilyesfajta bókra az orosz elnök. Nem is volt része benne: a stratégiai partnerség fontosságának hangsúlyozása mellett az új német kormányfő arra is időt kért magának, hogy az orosz hatóságoknak nem mindig kedves civil szervezetek képviselőivel is találkozzon. Valószínűleg nem áll távol a valóságtól a feltételezés, hogy e kérdések megítélésében is segít Merkelnek az NDK-s múlt: diákkorában többször járt a Szovjetunióban, jól beszél oroszul, és nyilván pontosabb képe van a valóságról, mint elődjének.

Kancellárságának első hetei után Angela Merkel - talán megbocsátható a frivol hasonlat - némiképp a hetvenes-nyolcvanas évek német fociválogatottjára emlékeztet. Nem csinál semmi különöset, csak éppen folyamatosan megy előre. Akkoriban fakadt ki Gary Lineker (ha valaki nem emlékezne rá: az angolok csapatkapitánya az 1990-es vb-n), hogy a foci az a játék, amit huszonketten játszanak, és mindig a németek győznek. Hogy Merkel is győz-e majd, az később derül ki, ha majd az igazán nehéz, nagy kérdéseket kell elővenni: belpolitikában az egészségügyi reformot, a nyugdíjrendszert, külpolitikában pedig az EU-alkotmányt.

WEYER BÉLA / BERLIN