Irán városait, iskoláit, egyetemeit, házait járva úgy tűnt, az emberek aligha tudnak mást elképzelni az elnökválasztás győztesének, mint a néhai Khomeini ajatollah egykori tanítványát és harcostársát, Ali Akbar Hasemi Rafszandzsánit, aki már a hatvanas években a forradalom későbbi vezetője mellett dolgozott, majd 1975-1977 között a sah börtöneit is megjárta. A múlt pénteki második forduló előtti utolsó közvélemény-kutatási adatok is a 70 éves vallási vezető 55 százalékos győzelmét jósolták, és az urnák lezárását követő első megnyilatkozások ugyancsak a politikus egyértelmű előnyéről szóltak. Aztán a szombaton kihirdetett eredmény szinte sokkolta a csak 35 százalékot szerzett Rafszandzsáni híveit és az őt a második fordulóban támogató reformista erőket. Az Iráni Iszlám Köztársaság 60 százalékos részvétel mellett csaknem kétharmados többséggel a konzervatívok eddig viszonylag ismeretlen jelöltjét, a 49 éves Mahmúd Ahmadinedzsád teheráni polgármestert választotta új elnöknek.

Az ultrakonzervatív Ahmadinedzsád győzelme azért is váratlan, mert Rafszandzsáni a forradalom első napjaitól a vezetés tagja volt, egy ideig parlamenti elnökként, majd 1989 és 1997 között köztársasági elnökként szolgált. Az utóbbi nyolc évben az egyik konzervatív alkotmányőrző szervezetet vezette, és általános vélemény szerint ő volt az iráni politikai rendszer szürke eminenciása. A választások előtt mérsékeltnek, középutasnak titulálta magát, majd a második fordulóra - miután az elsőben kiestek a reformista-liberális erők képviselői, mindenekelőtt a nagy favoritnak tartott Musztafa Moin, Mohamed Khatami távozó elnök volt oktatási minisztere - immár a teljes reformtábor mögötte állt.

Az első forduló előtt még a konzervatívok legfőbb favoritjának sem Ahmadinedzsád számított, aki alig két éve került a teheráni főpolgármesteri székbe. A második forduló után persze már maga mögött tudhatta a megosztott konzervatív erők teljes támogatását, és természetesen az iszlám előírásait őrző milíciákat és a Forradalmi Gárdát, melyekhez erősen kötődik. Ez utóbbiak 8-10 millió támogatót jelentettek, továbbá a Baszidzs önkéntes milícia szinte minden faluban tart fenn irodát, és a mecseteken keresztül hallatlanul szervezetten képes fellépni. A reformisták azzal vádolták a Forradalmi Gárdát és az iszlám milíciákat, hogy letartóztatásokkal, illetve a szavazóhelyiségek megszállásával beavatkoztak a választások menetébe, ezt azonban a hatóságok rendre cáfolták. Rafszandzsáni is saját maga és családja lejáratásával vádolta a konzervatív erőket.

Pedig kívülállónak számított Ahmadinedzsád a korruptnak tartott rendszerhez szorosan kötődő Rafszandzsánival szemben. Egyes iráni politológusok régi és új politikai erők harcáról cikkeztek, és rámutattak, hogy Ahmadinedzsád egy merőben új, katonai-gárdista háttérrel rendelkező, keményvonalas politikusi erőt képvisel - még ha mögötte a hagyományos konzervatív erők felsorakoznak is. Rafszandzsáni viszont a múlt embere, a forradalom alatt és azóta kialakult-megerősödött gazdasági elité, amelynek - legfeljebb a számára jövedelmező privatizáción túl - a minél kevesebb gazdasági beavatkozás-változtatás az érdeke. Elemzők rámutatnak, hogy Rafszandzsáni ugyan a nyolcvanas évek óta a szabadabb piac híve, de az iráni gazdaságban és politikában fontos szerepet játszó bazári kereskedők régi szövetségese - állítólag ő maga tartja kézben a pisztáciaexportot -, akiknek egyáltalán nem hiányzik a változás.

Márpedig Ahmadinedzsád sikerét - csakúgy, mint az 1997-ben a reformprogrammal fellépő Khatamiét - a változásért kiáltó szavazók tiltakozó voksa alapozta meg. Ám míg Khatami esetében a társadalmi-politikai reformokért, több szabadságért áhítoztak, ma elsősorban gazdasági fordulatot sürgetnek a tömegek. A reformerők önkritikusan be is ismerték, hogy nem fordítottak kellő figyelmet a gazdasági kérdésekre, nem teremtettek munkahelyeket, és nem tudtak javítani az életszínvonalon.

Rafszandzsáni a választás két fordulója között már hiába javasolt - a gazdasági problémák megoldásaként - privatizációs lépéseket, és ígért némi populizmussal minden felnőtt iráni állampolgárnak alanyi jogon járó, száz dollárnak megfelelő minimálbért. A busszal az országot járó Ahmadinedzsáddal ellentétben Rafszandzsáni csak az utolsó napokban hagyta el Teherán módos északi részén lévő otthonát, és hiábavalónak bizonyult az is, hogy gyűlésein rockzene szólt, és a fiatal párok bátran mutatkoztak. Mindezekkel elkésett. Az elszegényedett, vallásos tömegek jelöltje ekkor már Ahmadinedzsád volt, aki erősen populista gazdasági programját a szegények, munkások, parasztok és a munkaképes lakosság 25 százalékát kitevő munkanélküliek érdekében hirdette meg. Az olajjövedelmek igazságosabb elosztását, valamint a korrupció és nepotizmus által sújtott kőolaj- és földgázágazat megreformálását ígérte. Mindezek következtében a választást sokan a gazdagok és szegények harcaként is értelmezték.

Tendenciát látnak Ahmadinedzsád győzelmében közel-keleti politológusok. A vallási vezetők sokáig ellenezték világiak megjelenését a vezető politikai beosztásokban. Ez az álláspont azonban megváltozni látszik: a 2004-es parlamenti választások után Golam-Ali Haddad Adel személyében világi vezetője lett a parlamentnek, most pedig a köztársasági elnök székébe kerül nem vallástudósi végzettségű politikus. Haszan Fahsz iráni hírelemző a legfőbb vallási vezetőhöz hű, forradalmi gárdista múltú világi politikusok nagyobb szerepvállalását várja a parlamenti és kormányzati posztokon. Nézete szerint a vallástudósok visszahúzódnak a rendszer biztosítékait jelentő, nem választott intézményekbe - Őrök Tanácsa, Alkotmányvédő Tanács -, amelyek a hatalom igazi birtokosai. Tehetik ezt már csak azért is, mert nyolcévi reformkísérlet után teljessé vált a konzervatív fordulat: a 2003-as helyhatósági, majd a 2004-es parlamenti választás után immár a reformerők utolsó bástyáját, az elnöki posztot is bevették a keményvonalasok.

A muszlim forradalom első kormányfői, Abolhaszan Baniszadr és Mohamed Ali Rezai után 24 évvel újra világi elnök által vezetett, augusztus 3-án munkába lépő kormány óriási kihívások előtt áll. A szegénység elleni küzdelem csak az alapvető gazdasági problémák orvoslásával lehetséges. A negyedszázados amerikai embargó a gazdaság minden szektorában, de mindenekelőtt a húzóágazatnak tartott olajiparban érzékelhető. Hiába az olajárak emelkedéséből származó pluszbevétel, a világ negyedik legnagyobb kőolaj-exportálójának napi 3,8 millió hordós kitermelést biztosító mezők nagy része "elöregedett", így kérdéses, hogy nagyobb külföldi beruházások nélkül teljesíthető-e a 2007-re előirányzott 5,4, és a 2009-re tervezett 7 millió hordós napi termelés.

Még a reformerek támogatása előtt mérsékelt hangot ütött meg Rafszandzsáni a választási kampány egyik fő témájának számító iráni-amerikai viszonyt illetően, és nem zárta ki a közeledést sem, viszonylag rugalmasan kezelve a Nyugat által az urándúsítási tervek miatt kifogásolt atomprogram kérdését is. Ahmadinedzsád azonban kemény, nacionalista hangot ütött meg az iráni nukleáris tervekkel kapcsolatban, amikor kijelentette: "a nukleáris erő ugyan nem része kultúránknak, de a külföldi imperializmus nyomása ránk kényszerítheti annak kifejlesztését". A nemzetközi politikában egyébként teljesen járatlan megválasztott elnök nem tartja szükségesnek a Washingtonnal való viszony javítását, elutasítva az amerikai nyomást a nukleáris program terén, és egyszersmind megadva a régi-új alaphangot az iráni-amerikai kapcsolatokhoz.

A lényegében iszlámista szocializmust hirdető új elnök mozgástere azonban szűk. Ahhoz, hogy új munkahelyeket teremtsen, beruházásokra és külföldi tőkére van szükség, ez azonban feltételezi a Nyugathoz fűződő kapcsolatok javítását. Elemzők szerint a pragmatizmus és a radikalizmus erői fogják húzni-vonni az új elnököt, aki talán könnyebben mozdul el a kompromisszumok felé, mivel már nincsenek reformisták, akiket hibáztatni lehet majd a gondokért-bajokért, és ezért Ahmadinedzsád elnöksége kétségtelenül az iráni rendszer újabb, ha nem a végső próbájának bizonyulhat.

MANYASZ RÓBERT / TEHERÁN, KERESZTES IMRE