"Honfitársaim, Franciaország demokratikus úton fejezte ki akaratát: a többség elutasította az európai alkotmányt. Szuverén döntésüket tudomásul veszem" - kezdte múlt vasárnap este tíz óra után néhány perccel, a népszavazás lezárulta után tartott drámai hangú beszédét Jacques Chirac francia elnök. Az általa kezdeményezett referendum vereségétől szemmel láthatóan megviselt és megrendült 72 éves államfő kényszeredetten igyekezett megnyugtatni mindenkit. Európának azt üzente, hogy természetesen Franciaország az unió meghatározó tagja marad, továbbra is tartja magát vállalt kötelezettségeihez, a nem is annyira az EU-alkotmányt, mint a jelenleg rendkívül népszerűtlen jobbközép Raffarin-kormányt leszavazóknak pedig lendületes, új gazdasági-társadalmi programot ígért egy új miniszterelnök vezetésével.

A hosszú politikai pályafutása legnagyobb vereségét elszenvedő Chirac valójában magának kereste a bajt, amikor tavaly július 14-én ünnepélyesen bejelentette: Franciaország, példát mutatva a többi tagállamnak, a nép akaratának meghallgatásával referendumon dönt az alkotmány elfogadásáról. Ekkor még a kétely szintjén sem merült fel, hogy többségében nemmel szavaznak majd az egyik alapító nemzet tagjai éppen arra a dokumentumra, amelyet honfitársuk, Valéry Giscard d'Éstaing vezetésével dolgoztak ki hosszú évek során.

Csakhogy alig sikerült valamit megvalósítania programjából a 2002-ben a biztonság, a jólét, a felemelkedés ígéretével hatalomra került jobbközép koalíciónak: a munkanélküliség tovább nőtt, immár tíz százalék fölé kúszott, a gazdasági teljesítmény stagnál, a társadalmi szakadék pedig mélyül a szegények és a gazdagok között. Mindezért a franciák többsége elsősorban saját érzéketlen és tehetetlen vezetőit okolja, akik nem képviselik elég hatékonyan a nemzeti érdekeket a lassan mindenre rátelepedő unióval szemben, így például teret engednek a Brüsszel diktálta, immár az alkotmányban is szentesítendő parttalan gazdasági liberalizmusnak.

Ez utóbbi gondolatmenet előtérbe kerülésének köszönhető, hogy az unióról szóló könyvek hónapokon át a bestsellerlisták élén álltak, és ezekből az emberek lázasan gyűjtötték az érveket az alkotmány mellett és ellen. Az érdeklődés márciusban hágott a tetőfokára, amikor először jelent meg a sajtóban, hogy több felmérés is a "nem" szavazatok többségét jósolja, de még a múlt hét végén is voltak, akik bele-beleolvastak az 50-60 e témával foglalkozó kiadványba, amelyek azonban ekkorra már a könyvesboltok hátsó traktusaiba szorultak.

A több mint 400, a közember számára alig értelmezhető paragrafusból álló dokumentum iránti váratlan érdeklődést kihasználva aztán az "igen" és a "nem" tábor képviselői mind a saját érdekeik szerint kezdték ízekre szedni és értelmezni az alkotmány szövegét. Az annak elvetésére buzdító, eredendően is EU-ellenes nacionalisták, szuverenisták a szélsőjobboldali Nemzeti Front és a Mozgalom Franciaországért nevű párt vezetésével a nemzeti érdekek és kultúra elnyomásának, az újonnan csatlakozott országok olcsó munkaerejének beáramlásával, a 70 milliós, muszlim többségű Törökország csatlakozásának rémével ijesztgettek. A kommunisták, a szélsőbalosok, a globalizációellenes és radikális zöld mozgalmak képviselői egy táborba forrva szólítottak fel a piacok, a közszolgáltatások teljes liberalizálását szentesítő, az emberi és női jogokat semmibe vevő, antiszociális alkotmánytervezet újratárgyalásának követelésére, azaz a "nem"-re. A jobbközép kormányerők és a legnagyobb ellenzéki pártot alkotó szocialisták vezetői kénytelen-kelletlen szövetséget alkotva a politikailag és gazdaságilag egyaránt erős és szolidáris, az amerikai nyomulásnak ellenállni képes Európa előnyeit hangoztatta.

Mire eljött a szavazás napja, már teljes volt a kakofónia. Egymást követték a szenvedélyes, gyakran ordítozásba torkolló tévéviták, ahol kemény sértegetések, megbélyegzések is elhangzottak: aki lépést tart a korral, igennel szavaz, aki izolálni akarja Franciaországot, nemmel, mondta az egyik oldal, míg az alkotmánypártiaknak, elsősorban a politikai elitnek és a sajtónak azt vágták a fejéhez, hogy terrorizálják a szavazókat, elhallgatják az igazságot.

Így aztán nem csoda, hogy a nem 55 százalékos győzelme forradalmi hangulatba hozta az alkotmányt elvetőket. "Győztünk, győzött a nép, győzött az igazság!" - harsogták vasárnap éjszaka a francia forradalom jelképének tekintett Bastille téren ünneplő két-háromezres tömeg előtt egymást váltó kommunista, zöld, globalizációellenes, szélsőbaloldali szervezetek szónokai, akik a kapitalizmus, a gazdasági liberalizmus, a féktelen privatizálás áldozatai képviselőinek nevezték magukat. Az Internacionálét, az olasz partizánindulót, latin-amerikai dalokat éneklő, főként fiatalokból és ma már nagymama-nagypapa korú egykori '68-as lázadókból álló közönség a zuhogó eső ellenére örömittasan táncolt, énekelt és kórusban követelte a népakarat érvényesülését: Chirac elnök mondjon le vagy oszlassa fel a nemzetgyűlést, és írjon ki előrehozott választásokat. Radikális baloldali fiatalok egy csoportja az európai népek összefogását ünneplő koccintásra invitálta a HVG tudósítóját azzal a pezsgővel, amelyet állítólag egyenesen a nemzetgyűlésből szereztek. "Azoknak ott most úgysincs mit ünnepelniük" - mondta táncra perdülve Hervé, aki azt magyarázta, hogy mi, mármint a kelet-európai országok érdekében is követelik az alkotmány újratárgyalását, hogy legalább már azokat ne zsákmányolhassák ki a nyugati kapitalisták.

A Szajna túlpartján, a Szocialista Párt székházában viszont estére egyre leplezhetetlenebb volt a csalódás, a gyászhangulat. Délután még voltak, akik hittek az igen leheletnyi győzelmében, az este közeledtével azonban már elillant minden remény. A székház udvarán, folyosóin vagy 250 újságíró, fotós vadászott egy-egy szocialista vezetőre, ám azok bezárkóztak az emeleti szobákba, nyilván azt hányják-vetik meg, hogyan adják el a vereséget szimpatizánsaiknak, a sajtónak. A pártvezér Francois Hollande csak a végeredmény 10 órás bejelentése után vánszorgott le a híréhes sajtó elé, hogy elismerje a vereséget, amely annál is súlyosabb, mivel a párt minden erőfeszítése és útmutatása ellenére a szocialista szavazók 59 százaléka nemmel voksolt, amiért majd az egész pártvezetésnek fizetnie kell. Kivéve a második embert, Laurent Fabiust, aki tavaly ősszel kezdte pedzegetni, hogy mivel az EU-alkotmány nem segít a francia munkanélküliség orvoslásán és a termeléskihelyezés megakadályozásán, ellene fog szavazni. A nemlavinát valójában ő indította el, és bár kockázatos játékba kezdett, úgy tűnik, a játszmát megnyerte.

A szocialistáknál jobb helyzetben van a vezető kormánypárt, az UMP, amely ugyan szintén a vesztes igen mellett kötelezte el magát, ám itt legalább a szavazók közel háromnegyede tartotta is magát ehhez. Nicolas Sarkozy pártvezérnek tehát nincs miért mentegetőznie, ráadásul ő olyan ügyesen taktikázott a kampány során, hogy akármi történik, csak jól jöhet ki belőle: az igenre tette a voksát, ám többször is megértőnek mutatkozott a kormány politikájával elégedetlenek követeléseivel szemben. Nem véletlenül ő ma a legnépszerűbb politikus ma Franciaországban, ám ezt a tőkét már a 2007-es elnökválasztásra tartalékolja.

A győztesek között érezhette magát Dominique de Villepin belügyminiszter is, akit a mindenképpen menesztésre ítélt Jean-Pierre Raffarin utódaként emlegettek hetek óta, és kedden már ki is nevezte őt Jacques Chirac. Az 51 éves ambiciózus politikus, aki korábban külügyminiszter volt, azonban könnyen belebukhat új feladatába, mert kormányának az otthoni népharag leszerelésére gyorsan eleget kell tennie a radikális gazdasági-társadalmi követelések kielégítésének, és az ország EU-beli szerepének és súlyának megmentését is szem előtt kell tartania.

Annál is inkább, mert míg korábban Franciaország az EU építésében járt elöl, most annak rombolásában vette át a vezető szerepet, és ez az egész unióban súlyos üzemzavart okoz most. A lapzártánk után sorra kerülő holland referendumon a nempártiak erős muníciót kaptak, és a példa később is ragadós lehet. Kétszeres haszonélvezője lehet viszont a francia döntésnek Tony Blair brit kormányfő, aki július elsejétől átveszi a soros elnök szerepét. Egyrészt megúszhatja a jövő tavaszra ígért referendum kiírását, mondván, már nincs miről szavazni, másrészt a német-francia szövetség meggyengülésével a korábbinál szorosabbra fűzheti a szálakat Berlinnel.

VÁSÁRHELYI JÚLIA / PÁRIZS