A magyar miniszterelnök által vázolt elképzelés szerint az Európai Központi Bank mintájára létre kellene hozni az Európai Pénzügyi Felügyeleti Intézetet. A pénzügyi szektor nemzetközivé vált, a termékek és szolgáltatások átlépik az országhatárokat, a védekező (például a felügyeleti) mechanizmusok nagyobb része azonban nemzeti kézben maradt - érvelt a magyar indítvány. A javaslatot lesöpörte az asztalról a pénzügyi szektorának független irányítására mindig is kényes Luxemburg és Nagy-Britannia, be sem került a csúcs záróközleményébe.

A magyar kormányfő sem előtte, sem utána nem vitte túlzásba elbukott javaslatának marketingjét. Talán attól tartott, riadalmat kelt a befektetők, betéttulajdonosok körében, ha túl hangosan fejtegeti, miért is fontos a bankmentésre felhasználható forrásokban szűkölködő magyar állam számára, hogy közösségi védőhálót feszítsenek ki a nemzetközi pénzügyi piacba mélyen beágyazódott hazai bankrendszer alá. Nem tudjuk, mit tudott vagy sejtett már akkor a miniszterelnök, de sajátos, hogy Gyurcsány csak felkarolta a tavaly decemberben akkori olasz kollégájától, Romano Proditól kiinduló kezdeményezést. Alig fél év után pedig a magyar bankpiac első kínos "érintettségi" híre történetesen a legnagyobb olasz pénzintézetről, az UniCreditről szólt.

Az Európai Unióban 44 olyan pénzintézetet tartanak nyilván, amely egynél több tagállamban működik, közülük a három leghatalmasabb bankmulti szférája 15 tagországra terjed ki. A kontinens pénzügyi és tőkepiaci rendszere eltéphetetlen szálakkal szövődött egybe, csak éppen a szisztéma veszélyesen féloldalas: az integrált piac fölött nemzeti határok által szétszabdalt hivatalok és garanciarendszerek volnának hivatottak felügyeletet gyakorolni. Nem csoda, hogy néhány nap alatt semmivé foszlottak azok az önelégült európai nyilatkozatok, amelyek megtakarításaik tökéletes biztonságáról győzködték az óceánon innenieket.

Bármiféle szupranacionális hatóság életre hívásának rendre partikuláris nemzeti érdekek és integrációellenes ideológiák állják útját, a tagállamok vezetőiből pedig baj esetén, amikor betéteseik (értsd: szavazóik) segítségére sietnek, a legrosszabb nacionalista reflexek bújnak elő. Azt a pánikhullámot, amellyel egy sor uniós kormány, a többiekre gyakorolt hatásokkal, a hatályos közösségi versenyszabályokkal mit sem törődve, különintézkedésekhez menekült, tíz neves európai közgazdász az uniós politikusoknak címzett közös felhívásában az EU balkanizációjának titulálta. Némelyek már az uniós pénz stabilitását, a közösségi versenyképességet garantáló költségvetésideficit-szabályok fellazításáról is értekeznek. Az Európai Parlament a minap vizsgálatot indított, hogy kiderítse, vajon nem a CIA pénzelte-e az unió lisszaboni szerződéséről rendezett népszavazást megfúró ír nagyvállalkozó kampányát. Pedig az EU-nak a jelek szerint - minden, szolidaritásról és "szoros együttműködésről" papoló kommüniké dacára - nincs szüksége az amerikai titkosszolgálatra ahhoz, hogy szétverje önmagát.

Az EU-ban még csak elképzelése sincs senkinek arra, hogy egy nagyobb szabású multinacionális bankcsőd esetén ki, hogyan, milyen arányban finanszírozná a mentőalakulatokat. Mindenki önmagáért, jelentette ki Angela Merkel német kancellár - hasonló stratégiával, mint a közösségi energiapolitika esetében -, majd kidobta a szemétbe a holland kormány által megpendített közösségi bankmentő alap gondolatát. Holott nyilvánvaló, hogy egy bukás elől menekülő nagy, mondjuk német pénzintézetnek megvannak a módszerei arra, hogy kiszívja az egészséges forrásokat a más tagállamokban működő leánybankjaiból, utóbbiakat sorsukra, pontosabban a nekik helyet adó ország kormányaira hagyva.

Meg kell hagyni, a közösségi bankalap megvalósításának tényleges politikai-intézményi feltételei ma hiányoznak. Nem kisebb személyiség, mint Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke mutatott rá: az uniós szerkezet jelenleg alkalmatlan az amerikaihoz hasonló mentőcsomag kialakítására. Míg ugyanis az Egyesült Államok szövetségi büdzséjéből - amely az USA GDP-jének 20 százalékára rúg - futotta a 700 milliárd dolláros vészintézkedésre, az EU közös költségvetése kevesebb, mint az összesített GDP 1 százaléka, ebből legfeljebb néhány befuccsolt bolgár takarékszövetkezet feltőkésítésére telne. Ez persze nem fátum, hanem politikai akarat dolga: ha egyszer a lisszaboni szerződés hatályba lép, elvileg mód nyílik rá, hogy az integráció átalakítsa költségvetését, bevételi forrásainak szerkezetét, bevezetve akár a huszárvágást jelentő, eddig csak a legvagányabb föderalisták által emlegetni mert EU-adót, ami a polgároktól, a nemzeti büdzséket megkerülve, közvetlenül az unió kasszájába folyna be.

Ha egyszer ezt a válságot sikerül valahogy megúszni, és a politika lépéseit ismét a ráció és nem a rettegés irányítja majd, talán sokan belátják: az EU útja most sem vissza, a gazdasági nacionalizmusok újjáélesztése felé vezet, hanem előre, az egységes piachoz illeszkedő közösségi pénz- és tőkepiaci szabályozó intézményrendszer létrehozása irányába. A 2011-es uniós elnökségi programját - a belgákkal és a spanyolokkal közösen - mostanában kialakító magyar kormánynak érdemes volna felvetetnie ezt a stratégiai feladatot a közösség napirendjére, legalább annyi energiát fektetve a dologba, mint az agrártámogatások megőrzésének örökzöld témájába. A következő, 2014-ben induló hétéves uniós büdzsé vitájának kezdete jó alkalmat is kínál majd rá. Nem lesz könnyű, sőt, nagyon nehéz lesz, de innen szép nyerni - különben mind veszítünk.

KOCSIS GYÖRGYI

(A szerző a HVG munkatársa)