© Horváth Szabolcs

A vasfüggöny eltűnt, Schengen jegyében most az osztrák közegek vizslatják tüzetesebben az úti okmányokat, de kocsinkkal mi, magyarok is már az EU-sávba sorolhatunk be, mutatva, hogy ismét közös keretek közé kerültünk nyugati szomszédainkkal. S ha van közös keret, legyen közös kormányülés is, igazodva az európai trendhez, amelyet a francia-német összeborulás indított el még 1963-ban. Ami Bécs és Budapest viszonyában egyedi, az az Osztrák-Magyar Monarchia hagyománya, még a közös kormányülések tekintetében is.

Mert 1867 és 1918 között létezett egy sajátos intézmény, a közös minisztertanács, amely a Monarchiát alkotó két állam (magyar értelmezés szerint) vagy a két birodalomfél (ezt a kifejezést az osztrákok szerették) közös ügyeit intéző közös miniszterekből állt. Közös miniszter irányította a külügyet, a hadügyet és az előbbiek fedezetét szolgáló pénzügyeket, az ülések többségén részt vett a két miniszterelnök, valamint szükség szerint a felmerülő ügyekben illetékes szakminiszterek. A többnyire Bécsben, de nem egy esetben Budapesten tartott tanácskozásokon rendszerint a külügyminiszter elnökölt, de a fontos kérdésekben határozó üléseken személyesen az uralkodó vette át az irányítást. A közös minisztereket ő nevezte ki és váltotta le. A hadügyeket sohasem bízta magyar irányítóra, és sajátos reciprocitás érvényesült: ha a külügyminiszter magyar volt, a pénzügyminiszter csak osztrák lehetett, s ez a szabály fordított irányban is működött.

A közös minisztertanács fontos szerepet játszott a Monarchia politikai irányvételének meghatározásánál fellépő ellentétek feloldásában. Ezért gyakran komoly viták színtere volt az ülésterem, és a különérdekek főként vámügyi, pénzügyi vagy vasútépítési ügyekben rajzolódtak ki élesen. Egy-egy hevesebb vita után előfordult, hogy Tisza Kálmán - rendíthetetlen magyar álláspontját hangsúlyozandó - a német nyelven vezetett jegyzőkönyvet a szokásos "gesehen" helyett dacos magyar "láttam"-mal szignálta.

Ilyen kuruckodásra valószínűleg nem lesz szükség a most induló közös kormányüléseken, hiszen most nem két szoros dinasztikus és állami kötelékekkel egybefűzött partner nulla végösszegű játszmája zajlik majd, hanem egy szélesebb közösség jóval lazább keretei között közösen érvényesítendő érdekek meghatározásával múlathatják majd az időt az osztrák és a magyar kormánytagok. Kérdés, hogy a jövő történészeinek is fél évszázad több mint félezer jegyzőkönyvét kell-e majd áttanulmányozniuk a következő évtizedek osztrák-magyar kapcsolatainak dokumentálásához?

HEISZLER VILMOS

(A szerző történész, egyetemi docens)