Az NDK első szabadon választott népi kamarája (parlament) szerint a

© Horváth Szabolcs

kommunista diktatúra üldözötteit megilleti az az alapjog, hogy megismerjék a róluk titokban és titkos eszközökkel gyűjtött információkat és dezinformációkat, s ezekkel bizonyos határok között szabadon rendelkezzenek. Megsemmisítésükről természetesen nem dönthettek, de arról igen, hogy kik és milyen körülmények között kutathatnak a múltjukban.

Ez a korlátozási jog azonban csak a magánszemélyeket illeti meg. Azok az egykori megfigyeltek, üldözöttek, akiket a német törvény a "jelenkortörténet személyiségeinek" nevez, kizárólag szűken vett magánéletük megismerhetőségét korlátozhatták. Erre az utólagos személyiségvédelemre egyébként a tettesek, vagyis a párt-, az állami, azon belül kiemelten az állambiztonsági apparátus hivatásos és nem hivatalos (például besúgó) munkatársai szintén igényt tarthatnak. Mi eleve fordítva ültünk a lóra, s erre nem magyarázat, hogy tetszettünk-e forradalmat csinálni, vagy sem. Évekig vajúdott a nem sokkal később alapjaiban elvetélt átvilágítási törvény, amely éppen a lényegről, az üldözöttek és a társadalom információs kárpótlásáról, az információs önrendelkezési jogról feledkezett meg. A jogalkotásnak ezt a torzszülöttét nálunk hiába foltozták, toldozgatták, csak az alaphelyzet nem változott: a hatályos törvény nem az áldozatot, hanem a tettest védi, nem a magánéletet, hanem a személyes adatokat, márpedig tudjuk, prakticista adatvédelmi biztosok szerint már maga a név is ilyen.

A németeket az első években valóban sokkolta, hogy a diktatúra milyen gondosan behálózta az életüket. Ám az idők folyamán szembenéztek a kérdés morális tartalmával, s történetiségében is feldolgozták azt. Mi viszont spiclijeink számára - gyakorta tetteik alaposabb ismerete nélkül is - azonnal mentségeket találtunk, néha már a hazafiasság példájaként állítva be őket. A megfigyelteket, főleg ha valóban tettek is valamit a diktatúra ellen, nemritkán gyanakvással, kimondott viszolygással néztük, s tettük ezt okkal és joggal, gyávaságunk, mindennapi megalkuvásaink igazolására. Mazsolázunk, mazsolázgatunk, (párt)politikai elkötelezettségünknek megfelelően.

A képlet kisstílű, egyenesen nyomorúságos. Végy egy rágalmazót, aki félreolvassa vagy esetleg csak komolyan veszi azokat az iratokat, amelyek már egykoron is a kompromittálás szándékával születtek. Jelentesd meg egy obskúrus lapban, majd - már valamelyik nagy párt színeiben - szólítsd fel a megrágalmazottat, hogy tisztázza magát. Most éppen Orbán Viktorral esett meg ez az eset, hat éve ugyanígy Demszky Gáborral. És így megy ez már az idők végtelenségéig.

(A szerző történész)