A tudománytörténeti legendárium szerint a kínai Szecsuán tartományban a múlt héten pusztított földrengéshez hasonló méretű földindulás megrázó gyermekkori emléke sarkallta Charles Francis Richter amerikai szeizmológust 1935-ben saját skálájának megalkotására. A 20. század elején ugyanis a szakemberek még nem jellemezték a katasztrófát egyetlen számmal, a szóban forgó 1906-os San Franciscó-i földrengésről a korabeli beszámolók és a kezdetleges szeizmográfok rögzítette rengésértékek alapján csak utólag állapították meg, hogy milyen erősségű - a Richter által kreált mérőszámmal kifejezve: 7,8-as - lehetett. A földrengés után a kaliforniai nagyváros mintegy négyötödét újjá kellett építeni. Igaz, ez csak részben volt a természeti katasztrófa következménye, a kár jó részét ugyanis a földrengéskár után nem fizető biztosítótársaságok kijátszására, szándékosan (is) gyújtott tüzek okozták.

A máig leggyakrabban emlegetett Richter-skála a földrengés fészkéből robbanásszerűen kitörő energia, szakszóval a magnitúdó mennyiségét jelzi. Ezt egy meglehetősen bonyolult matematikai képlet kiszámításával kapják meg, e formula "hibája", hogy a skálán két egész számérték között közel harmincszoros az (energia)különbség. Egy 5-ös földrengés például megfeleltethető a Hirosimára a második világháború végén ledobott atombomba energiájának, a Kínát a minap megrázó rengés fészkéből felszabaduló energia pedig ennek mintegy húszezerszerese - dimenzionálja az első látásra jóval kisebb különbségeket sejtető értékeket Horváth Ferenc, az ELTE geofizikai tanszékének vezetője. Bár a Richter-skálának nincs felső határa, a kőzetek véges szakítószilárdsága miatt 9-9,5-esnél nagyobb földrengés nemigen képzelhető el.

Nem mindig vethetőek össze azonban a számok, mivel azonos magnitúdó nem feltétlenül okoz azonos pusztítást. Nem mindegy például, hogy a földrengés milyen mélyen, az óceánok vagy a szárazföld alatt pattan-e ki, hogy a fészke felett a földfelszín mennyire sűrűn lakott, vagy hogy milyen minőségű építmények találhatók arrafelé. E tényezőket a csupán az energiáról tájékoztató Richter-skála figyelmen kívül hagyja, így a laikusok számára sokkal informatívabb (lenne) a rengéshullámok okozta károkat az emberek lakta területeken leíró, tizenkét fokozatú Mercalli-skála. Ebből ugyanis tudható, hogy egy 2-es vagy 3-as intenzitású rengés éppen csak megmozgatja a lakásban a felfüggesztett tárgyakat, a szabadban tartózkodók pedig gyakran nem is érzik. Egy 6-os, 7-es fokozatú rengés viszont már megnehezíti a talpon maradást, tetőcserepek hullhatnak le a házakról, ám még nem okoz komoly károkat a jobb minőségű épületekben. A katasztrofális, 10-es, 11-es besorolásúak nemcsak az építmények zömét teszik a földdel egyenlővé, hanem földcsuszamlásokat is előidéznek.

A csúcstartó a szeizmológusok szerint a Lisszabont 1755-ben elpusztító, a francia író-filozófus, Voltaire tollából (is) ismert földrengés lehetett, amit 12-es erősségűnek (a Richter-skála szerint nagyjából 9-esnek) saccolnak. De egy hasonló katasztrófával hozzák összefüggésbe a bibliai Jerikó falainak a Krisztus előtt 14. századi leomlását is - teszi hozzá a már említett Horváth. Tény, hogy minél nagyobb magnitúdójú egy földrengés, annál nagyobb eséllyel lesz magasabb a Mercalli-értéke, de míg ez utóbbi skálán a már említett San Franciscó-i például "csak" 8-as osztályzatot kapott, a minapi szecsuánit - azonos Richter-magnitúdó mellett - tízesre értékelték. Ennek az az oka, hogy a kínai rengés fészke mindössze 10 kilométer mélyen, ráadásul sűrűn lakott területek alatt, a múlt századi amerikai rengés központja viszont mélyebben és a városon kívül volt.

Miközben a Richter-skála, illetve annak továbbfejlesztett - a szeizmogramokat számítások egész sorozata alapján kiértékelő, az úgynevezett momentummagnitúdót mérő - változata világszerte egységes, a rombolás osztályozására többféle szabványt is használnak. Az Egyesült Államokban ma is a Giuseppe Mercalli olasz szeizmológus által 1902-ben készített beosztás korszerűsített változatát alkalmazzák, Európában viszont az 1990-es évek elején a szintén 12 fokozatú - a Mercalli-féléhez nagy vonalaiban hasonló, ám a károkat a modern építészeti sztenderdek szerint pontosabban körülíró - Európai Makroszeizmikus Skálára (EMS) cserélték azt. Mindkettőtől eltér a különösen földrengésveszélyes Japánban használt osztályozásrendszer. A szakberkekben máig vitákat gerjesztő Shindo-skála ugyanis - ellentétben a nyugatiakkal - nyolcfokozatú, és a földrengés erősségét egy csak Japánban használatos mértékegységben, a shindóban fejezi ki. Az európai és az amerikai szeizmológusok szerint a japán skála nagyvonalúbb felbontása megkönnyíti, hogy (talán szándékosan) alábecsüljék egyes területek rengésveszélyességét, ami például lehetővé teheti az atomerőmű-építési előírások kijátszását.

A katasztrófamérésre többféle lehetőség van a forgószelek esetében is. A tengerek felől a szárazföldre ráforduló, több száz kilométer átmérőjű hurrikánokat vagy azok kelet-ázsiai megfelelőit, a tájfunokat az ötfokozatú Saffir-Simpson-skála szerint osztályozzák. Ez a korábbi tapasztalatok és a szélerősség alapján határozza meg, mekkora rombolás várható a lakott területeken. Az óránként 120-150 kilométeres sebességet elérő, 1-es erősségű hurrikán csak a part menti fákban, illetve a lakókocsikban tesz kárt, míg az 5-ös kategóriájú, a Miamira 1992-ben lesújtó Andrew-hoz hasonló, óránként akár 250 kilométeres sebességgel tomboló viharok méretes fákat is kicsavarnak, és a földdel teszik egyenlővé a partközeli épületeket. A május elején Burmát letaroló Nargis például a 4-es fokozat kritériumait teljesítette, de ennél erősebb hurrikánok a partközelben már egyébként is ritkák, mert az óceántól elfordulva a forgószelek az öblökben sokat veszítenek erejükből. Ez történt a Mexikói-öbölben még 5-ös erősségűnek mért, de New Orleanst már "csak" 4-esként megtépázó Katrinával is 2005-ben.

Tavaly fazonírozták át egyébként a szakemberek az Észak-Amerikában gyakori tornádók mércéjéül szolgáló, hatfokozatú Fujita-skálát. Míg az 1971-ben bevezetett eredeti csak a rombolás mértéke alapján rangsorolt, a modernizált változat - a Saffir-Simpson-skálához hasonlóan - már a szélsebességgel hozza összefüggésbe a lakott területeken várható károkat.

Bár első látásra ez nem látszik, az előbbieknél sokkal bonyolultabb a vulkánkitörések egyik jellemzőjét osztályozó úgynevezett robbanásossági index (az angol szakkifejezés kezdőbetűiből VEI). A nyolcfokozatú VEI tucatnyi mérőszámot zsúfol ugyanis egyetlen értékbe, amit így a kitörés típusa mellett annak sebessége, energiája, a kilövellő hamuoszlop összetétele, magassága és tömege, de még az is meghatároz, hogy milyen messze hallatszott el a robaja. Ráadásul ez még így is csak a lávafolyam nélküli, a vulkáni hamut robbanásszerűen a magasba lövellő kitörésekre alkalmazható - említi az osztályozás korlátját Karátson Dávid vulkanológus, az ELTE természetföldrajzi tanszékének vezetője. A VEI-rangsorban egyébként mindössze 5-ös értékűként tartják számon a Pompeji lakosságát izzó hamufelhőjével és mérges gázaival 79-ben elpusztító vulkánkitörést. A legmagasabb, 8-as VEI-értéket csak féltucatnyi, a vulkánkutatók szerint a légkör kialakításában 1-2 millió éve kulcsszerepet játszó feltételezett kitörés érdemelte ki.

BALÁZS ZSUZSANNA