Önjogán volt "közönséges tömeggyilkos" az 1946. november 8-án kivégzett Lukács Ferenc, fejfája alatt az ő, s nem a nemzetvesztő Szálasi Ferenc maradványai találhatók - tett helyre a múlt héten egy felkapott legendát Varga László történész. Lukács ugyanis 1944 elején, huszonévesként jelentkezett a német Waffen SS kötelékébe, a háború után pedig népbíróság előtt kellett felelnie tetteiért: legkevesebb 17 ember meggyilkolásáért. Szálasi kivégzése után nyolc hónappal akasztották fel, majd hantolták el a Rákoskeresztúri köztemető 298-as parcellájában, amelynek márvány emléktáblája az elmúlt hetekben ismét viták kereszttüzébe került.

"A hazáért haltak vértanúhalált" felirat alatt 1992 óta olvasható listán ugyanis a valóban ártatlanul meghurcoltak mellett több, a deportálásokban részt vevő és kegyetlenkedő keretlegény, valamint nyilas pártszolgálatos neve is szerepel. "A nemzeti kegyeleti skandalum" betetőzéseként röppent fel, hogy a lajstromban - Lukács nevén - még Szálasi is szerepel. Mindezt a nyilas emigrációban terjedő legendára alapozva s a Rákosi-korszak álneves temetési gyakorlatából visszakövetkeztetve állította a Klubrádióban Kovács Tamás történész. Ahogy a HVG megkeresésére fogalmazott: "alighanem meggondolatlanul, hisz a sajtó olykor még feltételezéseimet is készpénznek vette".

A botránysorozat újabb történészbizottságot szült, amelynek, felkérése szerint, nemcsak a táblán megörökítettek, hanem minden, a 298-as, illetve a 301-es parcellában (képünkön 1989-ben) nyugvók egykori cselekedeteit kellene történetileg értékelnie a megjelölt, ez év tavaszi határidőig. Aligha lesz könnyű dolga az ötfős - a meglehetősen eltérő nézeteket valló, Horváth Miklósból, M. Kiss Sándorból, Rainer M. Jánosból, Szakály Sándorból és Zinner Tiborból álló - alkalmi teamnek. Az 1989 óta folydogáló ez irányú kutatások ugyanis eddig inkább csak a válaszra váró kérdések sorát szaporították.

Az 1945 utáni, a büntetés-végrehajtási intézményekhez köthető halálesetekről (kivégzés, illetve a rabság idején elszenvedett bántalmazás vagy betegség miatti halál) és az ezeket követő jeltelen eltemetésekről máig nincsenek átfogó ismeretek. Az egyik ezzel foglalkozó tanulmány - Susa Éva és Molnos Mária 2004-es, a Trezor című évkönyvben megjelent írása - annak az adatbázisnak az alapján született, amely az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBSZTL) feltárt dokumentumokból, illetve a különféle temetői és kerületi anyakönyvekből kigyűjtött információkat tartalmazza. Az adatbázis valamivel több mint 2700 elhunytat regisztrált.

Ennek alapján is körvonalazható a jeltelen eltemetések némileg változó metódusa, valamint meghatározhatóak azok helyszínei is. De az eddigi kutatásokból az is kiderül, hogy álneves anyakönyvi bejegyzések kizárólag 1950 és 1953 között történtek.

Akár kivégzés történt, akár "természetes" halállal halt meg egy elítélt valamely büntetés-végrehajtási intézményben, az 1950-es években szokásos menetrend szerint a "rendkívüli" eseményről azonnal értesíteni kellett az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) illetékes osztályát - tárta fel a História című folyóirat egyik tavalyi számában Baráth Magdolna történész. A külsőre a Budapesti Csokoládégyár teherautójára emlékeztető jármű - ávéhás zsargonban: "gyümölcsöskocsi" - szállította aztán a tetemeket a 298-as, majd 1952-től a 301-es parcellába, valamint a váci rabtemetőbe, ahol még a sírásóknak is titoktartási esküt kellett aláírniuk. A témával foglalkozó kutatók mindössze három nevezetes kivételről, valójában egyetlen alkalomról tudnak, amikor a jelzett időszakon kívül álnevet használtak egy titkos temetéskor. Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált először a Gyűjtőfogház udvarán földelték el, maradványaikat 1961. február 24-én, a legnagyobb konspiráció közepette szállították a 301-esbe, s a temetői anyakönyvbe az egykori miniszterelnököt Borbíró Piroska, az ugyancsak jeltelen közös sírba fektetett Gimest és Malétert pedig Naszladi Péter fedőnévvel jegyezték be.

Ez az 1989-ben nyilvánosságra került, s nagy felháborodást kiváltó tény, valamint néhány más nevezetes eset erősítette meg azt a (tév)hitet, hogy a politikai okokból kivégzetteket, illetve a börtönökben meghalt rabokat szükségképpen fedőnévvel temették el. Bár pontos számot a Susa-Molnos szerzőpáros sem tud mondani, becslésük szerint legfeljebb félszáz ilyen eset történhetett, s azok többsége is abban az 1951 közepén kezdődő másfél esztendőben, amikor az ÁVH a börtönök fölötti felügyeletet is gyakorolta.

Ez időszakban végezték ki a Grősz József kalocsai érsek elleni 1951-es perben tanúként fel- és kihasznált Pongrácz Alajost, a budapesti amerikai követség tisztviselőjét, Hévey László egykori minisztériumi főtisztviselőt és a legitimista meggyőződésű Przibislawsky Ferencet, akiknek (sorrendben) Pálmai Antal, Halas Lajos és Pesti Fülöp álnéven próbálták még a nyomát is eltüntetni. A magyar antiszemitizmus emblematikus figurája, az 1944-ben Zsidókutató Intézetet alapító, az 1950-es évekbeli kihallgatásai során szolgálatait - Szálasi után - Rákosi Mátyásnak is felajánló Bosnyák Zoltán (HVG, 2000. június 10.) pedig felakasztását követően Baranyai Zoltán álnéven jegyeztetett be a X. kerületi halotti anyakönyvbe mint csonttuberkulózisban elhalálozott egyén. Csupán életkora és monogramja maradt meg. Ez utóbbi alighanem előírás lehetett, ugyanis a fedőnév kezdőbetűi többnyire megegyeztek a valódiakkal. Az egyik kivétel a szociáldemokrata párt egykori főtitkárhelyetteséé, a kommunista párttal való 1948-as egyesülést élesen ellenző Szeder Ferencé. Őt 1950-ben életfogytiglani börtönre ítélték, máig tisztázatlan körülmények között halt meg 1952 júniusában, s Fedelényi Ferenc földművesként parentálták el az anyakönyvben.

Az ÁBSZTL-ből előkerült ugyan egy olyan 1954-es, a Nagy Imre-kormánynak a korábbi időszakot felülvizsgáló periódusából származó dokumentum, amely szerint "bizonyos kategóriák" - elsősorban a szociáldemokraták és a közéleti személyiségek - halálánál kellett alkalmazni az efféle fokozott konspirációt, arra azonban a HVG által megkérdezett kutatók sem ismernek kielégítő magyarázatot, hogy erre miért volt szükség, s miért éppen a jelzett időszakban. Ellen-, de legalábbis kivételt erősítő példa az egykori vadászpilótáé, a katonai hierarchiában a hadosztályparancsnok-helyettességig jutó, 1951-ben felakasztott Tóth Lajosé, akiről nehezen lenne állítható, hogy közismert lett volna, mégis Horváth Ferencként temették el. Az utolsó nem anyakönyvezett temetés egyébiránt 1953 októberében történt. "Már ha hinni lehet ennek az 1954-ben készült kimutatásnak" - kommentálja Kónyáné Kutrucz Katalin, az ÁBSZTL főigazgató-helyettese a HVG-nek az általa előbányászott dokumentumot.

Legfeljebb véletlenül találhatnak tehát választ ezekre a kérdésekre a beharangozott újabb kutatások, mivel feladatuk elsősorban a márványtáblán szereplők történeti megítélése. Annyi azért valószínűsíthető, hogy a minta ez esetben aligha Moszkvából származott. A Szovjetunióban ugyanis a temetői álnévhasználat ismeretlen volt - magyarázza a HVG-nek Szilágyi Ákos, számos témába vágó publikáció szerzője. Már csak azért is, mert a gulágokban elhunytak milliói tömegsírokban végezték, a szovjet állambiztonság főhadiszállásán, a moszkvai Ljubjanka épületében szakmányban végrehajtott halálbüntetéseket pedig akkurátusan regisztrálták (az 1930-as évek végi dühöngő terror idején volt olyan nap, amikor a fentebb évtizedes magyarországi börtönhalálszámként említett 2700-as áldozatszámot egyetlen nap alatt "teljesítették"), a kivégzetteket krematóriumban égették el, hamvaikat pedig mély gödrökbe öntötték. Ennek következtében - mint azt Vitalij Sentalinszkij orosz író A KGB irodalmi archívuma alcímű, az ezredfordulón magyarul is megjelent kötetében feltételezi - 1940-ben, az egymást követő napokban kivégzett két nemzeti nagyság, Iszaak Babel író és a szovjet színház megújítója, Vszevolod Mejerhold hamvai szétválaszthatatlanul összekeveredhettek sokak hóhérjáéval, a sztálini terrort kiteljesítő, 1938-ban Lavrentyij Berijával lecserélt Nyikolaj Jezsov belügyi népbiztoséval.

MURÁNYI GÁBOR