Jégverés ellen az élével fölfelé állított balta igen hatásos, de melegen ajánlott a harangozás is, feltéve, hogy a harangkötélre még nem akasztotta fel magát senki - tudható meg Varga Norbert Fejezetek Gömör és Nógrád pásztorságának hitvilágából című, 2001-es kötetéből. E lajstrom hagyományos jégeső- és zivatarelhárító praktikaként említi még az úrnapi körmenetről hozott szentelt nyírfaág elfüstölését a védendő termés felett. A mából nézve alapelvében ez utóbbi praktika járt legközelebb a korszerű jégelhárító módszerekhez.

A hírekben manapság gyakran emlegetett - Magyarországon 16 éve működő - speciális rendszer (amit a szakterminológiában talajgenerátornak neveznek) kéményekre emlékeztető "füstölőkből" áll. Az idehaza mindmáig csupán az ógörög felhőistennőről elnevezett Nefela Dél-magyarországi Jégeső-elhárítási Egyesülés által rendszeresített készülékeket persze nem nyírággal működtetik, hanem ezüst-jodidos acetonoldattal, amelyből óránként 1 litert - 800-900 Celsius-fokos hőmérsékleten porlasztva - juttatnak a levegőbe. Bár teljesen "megakadályozni nem tudjuk, a jégverés okozta kár mértékét azonban képesek vagyunk jelentősen csökkenteni" - értékeli tömören a módszert Bereczki Károly meteorológus, a Pécs melletti Hármas-hegyen található Nefela-radarközpont vezetője.

Az eljárás felhőfizikai háttere az, hogy a vizet gőz, illetve jégkristályok formájában tároló felhőkből - végletesen leegyszerűsítve - abban az esetben válik ki természetes úton csapadék, ha a vízmolekuláknak van hová lecsapódniuk, mint a párának az ablaküvegen. A szakszóval kifagyásnak nevezett folyamat során a jégesőfelhőkben a víz a levegőben lebegő, a milliméter ezredrészét kitevő méretű szilárd magok köré kristályosodik. "A jégszemek 4-5 kilométeres magasságban, mínusz 10-15 fokos hőmérsékleten alakulnak ki, s a még folyékony halmazállapotú vízcseppeket összegyűjtve, igen gyorsan növekednek. Ebbe a folyamatba próbálunk mi beavatkozni" - folytatja Bereczki.

A jégverések megakadályozásához a meteorológusoknak kapóra jön, hogy a jellegzetes, üllő alakú zivatarfelhők (latinul cumulonimbusok) olyanok, mint valami gigantikus porszívók: a talajszinthez közeli rétegekből valósággal felszippantják a növekedésükhöz szükséges levegőt. A szakemberek ezt használják ki, hogy a mesterséges jégmagokat a felhőkbe juttassák. Minél több ugyanis a jégmag a felhőben, annál apróbb szemű a jég, az pedig könnyebben elolvadhat, amíg a felhőből a talajig ér. A talajgenerátorok füstjében található mikronnyi ezüst-jodid-kristályokból jégmagnak felettébb alkalmas kristályrészecskék keletkeznek (méghozzá 1 gramm vegyületből hozzávetőleg 100 billiónyi). A lényeg azonban az időzítés, vagyis hogy a füstölők akkor működjenek, amikor égésterméküket fel tudja szippantani a 10-12, de olykor 15 kilométer vastagságú zivatarfelhő. "Ehhez a csapadékhullás előtt két órával már be kell kapcsolni a talajgenerátorokat, hogy a védendő terület felett kellő számú mesterséges jégmagot biztosítsuk" - így Bereczki.

Az elmúlt ötven év kutatásai nyomán francia meteorológusok által kikísérletezett módszer alapjai már a múlt század elején ismertek voltak. Az ezüst-jodid jégmagképző tulajdonságára Irving Langmuir, a 20. század első felében tevékenykedő Nobel-díjas amerikai kémikus figyelt fel, csakhogy ő még esőfakasztásra, nem pedig jégelhárításra szerette volna felhasználni - olvasható Beck Mihály Tévedés a tudományban című tanulmányában. A General Electric kutatólaboratóriumában Langmuir először az esőfelhőkben az ezüst-jodidhoz hasonló reakciót beindító szilárd szén-dioxiddal kísérletezett, ám annak megfelelő mennyiségben a légkörbe juttatása gyakorlatilag megoldhatatlan volt. Ezért maradt az ezüst-jodidnál, ami drága vegyület ugyan - írja Beck -, de úgy vélte, hogy 1 kilogramm megfelelően eloszlatva az egész USA felett esőt fakasztana. Azóta természetesen kiderült, hogy az egész napos áztató esőt adó rétegfelhők, illetve a zivatarfelhők csapadékképző mechanizmusa egészen másképp működik, és hogy az ezüst-jodid a jégeső-elhárításra használható kiválóan. A klímaváltozás okán manapság egyre sürgetőbb esőcsinálási próbálkozások azonban továbbra sem járnak eredménnyel (HVG, 2006. július 29.).

A jégelhárítás nem utópia, persze tudni kell, hogy melyik felhő hoz jeget. A katonai lokátorokhoz hasonló meteorológiai radarok segítségével ez ma már nem jelent leküzdhetetlen problémát, ezek ugyanis 250-300 kilométer sugarú körben észlelik a - Magyarországon, illetve az északi féltekén jellemzően májusban és a nyári hónapokban fenyegető - veszélyforrásokat. A jégelhárítók ráadásul nem csupán a Somogy, Tolna és Baranya megyét lefedő magyar, illetve Franciaországban, Spanyolországban és Horvátországban működő talajgenerátoros módszerrel reagálhatnak, hanem mondjuk repülőgépes permetezéssel is - igaz, annak költségei tízszeresek a füstölőkhöz képest. De lényegében ugyanezen az elven működnek a talajgenerátoroknál százszor drágább rakéták is. Ez utóbbiak ilyen célú bevetése Magyarországon a rendszerváltás előtt volt divatban.

Hatékonyságát tekintve - a hazai és a négy évtizedet átfogó francia statisztikák szerint - a talajgenerátor több mint a felével csökkentheti a jégkárokat, miközben a környezetbe kerülő ezüst-jodid koncentrációja lényegében mérhetetlen. Sajnos a fele méretűre csökkentett jégszemek így is komoly károkat tudnak okozni az érzékeny kultúrákban, mint például idén a somogyi Csököly messze földön híres eperültetvényeiben. Szakértők ennek ellenére bőségesen megtérülő beruházásnak tartják a 141, egymástól 10-10 kilométeres távolságra elhelyezett - évi 108 millió forintból működtetett - füstölőből álló hálózatot. (Az 1991-ben nagyüzemek által alapított, jelenleg több száz termelő és önkormányzat, valamint az agrártárca által működtetett rendszer eddig még nem talált követőre az ország más, jégverésektől nem kevésbé fenyegetett tájain.)

E módszer előtt a harangozást, szenteltág-füstölést az európai bortermő vidékeken a 19. század második harmadától felváltó viharágyúkban bíztak a gazdák egy rövid ideig. Az olasz, osztrák, francia meteorológiai ütegek tölcsérszerű csövükből örvényként forgó puskaporkeveréket lőttek az alig pár száz méter magasságból lecsapó zivatarfelhőkre - vajmi kevés eredménnyel. A Tokaj-Hegyalján és más történelmi borvidékeken is fennmaradt - Szikora András néprajztudós által gyűjtött - anekdoták szerint jégverést egy esetben sem sikerült megakadályozni a viharágyúkkal, az viszont gyakran előfordult, hogy a hegy levétől kissé már kapatos szőlőcsőszök a bárányfelhőket sem kímélve, az előírásos percenkénti kettő-négy lövésszámot betartva, ütre-főre tüzeltek.

VAJNA TAMÁS