"Vajdarendszer sosem volt, legfeljebb lesz" - summázta a HVG-nek a jövő héten tartandó országos oláhvajda-avatásról alkotott véleményét Szuhay Péter, a magyarországi cigányság folklórját évtizedek óta tanulmányozó néprajzkutató. Pedig a nagyszabású ceremónia keretében október 28-án a fővárosban beiktatandó Kállai Csaba újszászi roma vállalkozó épp a hagyományokra hivatkozva tartja legitimnek vajdává választását. Szerinte történeti tény, hogy "valamikor az 1800-as évek elején volt utoljára országos vajdája a cigányoknak, akit - csakúgy, mint engem - a legtekintélyesebb romák választottak maguk közül" (Kállai elképzeléseiről lásd Az új vezér című interjút). Álláspontjával nincs egyedül. A zömmel csak a szájhagyományból kibogarászható cigány történelmet kutatók - mások mellett Rostás Farkas György és Karsai Ervin - szerint egy sokáig létező, igaz, mára elcsökevényesedett önigazgatási forma újjáélesztéséről van szó, amelyben a gazdasági és családi ügyeket szabályozó romani kris, a cigányság íratlan jogszokása is szerepet játszik.

Ezt támasztaná alá, hogy a közösségen belül jelentős hatalommal bíró, olykor élet és halál felett is rendelkező cigányvajda mitikus, romantikus vagy éppen humoros figurája több száz éve része a magyar irodalmi folklórnak - elegendő Verseghy Ferenc és Fazekas Mihály költeményeire, A nagyidai cigányok című Arany János-eposzra, illetve Jókai Mór és Mikszáth Kálmán műveire gondolni. De a vajdaság intézményét számos történelmi forrás is említi, ezek közül az egyik legkorábbi a Luxemburgi Zsigmond által 1417-ben - egy bizonyos László vajdának - kiadott menlevél. Csakhogy - pontos leírások híján - az már vita tárgya, mi fán is termett a vajdarendszer, illetve hogy országos hatáskörű volt-e egyáltalán.

Az egyik tábor szerint létezett ugyan, ám a többségi társadalom által kialakított módon, amit bizonyítana, hogy vojvoda ciganorum, azaz a cigányság hadura volt a címe a 16-17. században azoknak a magyar nemeseknek, akik az akkoriban nagyrészt aranymosással, réz- és puskaművességgel foglalatoskodó cigányság adójának beszedését végezték. A fennmaradt adókönyvek tanúsága szerint nem is akárhogyan, kezdetben több pénzt hoztak a kincstárnak, mint a zsidó adóbérlők - állítja Bársony János jogász, kisebbségkutató a magyarországi cigány közösségek közigazgatási szokásait taglaló tanulmányában. (Lengyelországtól Moldván és Erdélyen át Kelet-Európa bizonyos fertályain a hadurat jelentő szláv vojvoda vagy vajda évszázadokig a "kormányzó" címe is volt, de a 19. században vajdának nevezték a nem cigány halászok vagy a kapások vezetőjét is.) Idővel "a földesurak a leszármazási alapon szerveződő kompániákból választottak ki egy tekintélyesebbnek tűnő személyt, aki képesnek tűnt rendet tartani a csoportban: bíbelődjön ő az övéivel" - folyatja a "felülről oktrojált" változatot támogató, már említett Szuhay.

Ha mindez így van is, a kényszerigazgatási rendszer egy idő után a hagyomány részévé válhatott - állítja ezzel szemben Nagy Pál romanológus-történész. Ezt szerinte több forrás is bizonyítani látszik. Esterházy János gróf 1675-ben például saját maga nevezte ki Vörös Mihályt a Győr közeli birtokain élő valamennyi cigány első számú vezetőjévé. Ez a megbízás már nem tartalmazta azt a korábban szinte mindig szereplő kitételt, miszerint a cigányok fejvesztés terhe mellett kötelesek elfogadni a kinevezett vajdát és engedelmeskedni neki. A Vörös família utóbb több mint száz évig tartó vajdasága folyományaként - Nagy szerint - a cigányok a 17-18. században mintegy kitermelhették maguk közül a hatalom számára is elfogadható saját vezetőiket. Alighanem léteztek kisebb hatalmú vajdák is. Több, az 1700-as évekből fennmaradt perirat vajdaként említi a vándorcigányok vezetőit is. Egy némileg rendhagyó eset szerint Schót József szolgabíró 1749 márciusában például nevezetes Göllei vajda kompániáját fogta vádba a Somogy megyei Mernye község plébánosának meglopásával, aminek bizonyítása során egy másik trupp elöljárójának, bizonyos Czimpa vajdának a vallomása számított perdöntőnek.

Ezekből a periratokból azonban - állítják a kétkedők - a vajdarendszerről továbbra sem lehet megtudni semmi közelebbit, mint ahogy a vajdai rekvizitumokkal (ezüstbottal, nyaklánccal és fémkupával) felszerelt elöljárókat ábrázoló korabeli rajzokból és festményekből sem.

A tisztánlátást igencsak zavarja, hogy másféle vajdaverziót valószínűsítenek más, későbbi korokból származó iratok, amelyek szerint a hatóságok - például a bíróság - előtt egy-egy cigányt a vajdája képviselt afféle védőügyvédként. "A mujáló, magyarul a szájas az oláhcigányok külügyminisztere, aki egyben szertartásmestere is a közösségnek, ám tévedés volna azt állítani, hogy döntés- és főképp törvényhozó hatalma is volt, ezt a funkciót az íratlan romani kris alapján ítélkező öregek tanácsa töltötte be" - állítja Bársony. A gázsókkal, vagyis a többségi (az egyszerűsítésre erősen hajlamosító előítéletektől nem mentes), nem cigány társadalommal leginkább érintkező, konfliktushelyzetben intézkedő romákat természetesen tisztelet és megbecsülés övezte, de - Bársony szerint - fajtabelijeik őket még véletlenül sem hívták vajdának. Mégis a most beiktatandó Kállai Csaba által hangoztatott régi-új vajdakoncepcióra rímel, hogy a jó diplomáciai érzékű, tekintélyesnek számító mujálók szavára nem csupán a nemzetségen vagy a tágabb törzsön belül adtak. Az Erdős Kamill etnográfus által az 1950-es években elkezdett, azóta is folytatott néprajzi gyűjtésekből tudható, hogy egy-egy ilyen bölcs mujálót az ország minden részéből felkerestek a cigányok vitás ügyeiket eldöntő tanácsért, s a kutatók egyetértenek abban, hogy ez a szokás máig él. Igaz, az önszabályozás szerintük bűnügyekre nem vonatkozott, azokban mindig az állami igazságszolgáltatás intézkedett.

Mindezt erősen árnyalják Erdős azon kutatásai, melyek szerint a vajda kifejezés a cigányság drasztikus asszimilációját hozó 20. században a csendőrök, később pedig a rendőrök által besúgónak megtett személyeket is jelentette, s hogy az 1950-es években maguk a cigányok csúfolták így azokat a lelkes népegészségügyi aktivistákat, akik a cigány telepek higiéniáját próbálták - gyakran erőszakos módon - növelni (HVG, 2002. június 22.).

A második világháború utáni időszakból legfeljebb önjelölt, esetleg tehetősségük, élettapasztalatuk okán szűkebb környezetük által vajdának titulált személyekre akadt példa, akiknek igazságtételi jogosítványuk nem akadt, legfeljebb hagyományőrző ceremóniamesterek voltak. Ráadásul titokban, mert - mint az Sághy Erna szakíró kutatásaiból kiderül - a romák önálló gazdasági, politikai és kulturális felemelkedése nem fért meg az elsőként hivatalosan egy 1961-es párthatározatban megfogalmazott szocialista cigánypolitikával. Eszerint a cigányság nem nemzetiség, a roma kultúra "csupán életmód", és a cigányság fejlődésének egyetlen útja a szocializmust építő többségi társadalomba való beolvadás.

A vajdasággal kapcsolatos egyik jelenkori fejlemény a Daltestvérek című, 1992-ben megjelent könyvével a hazai cigánykutatásokat új alapra helyező Michael Sinclair Stewart brit kulturális antropológus megállapítása, miszerint ő sem bukkant az intézmény nyomára. (Nem mellesleg a kutatások szerint a letelepedett magyar, azaz romungro és román nyelvű beás cigány közösségekből mindig is hiányzott a "vajda-tudat".) Stewart 1984-ben a magyar előítéleteket (de a magyar nyelvet) sem ismerve beköltözött - e téren is úttörőként - két évre a Heves megyei harangosi cigány telepre. Igaz, nem vajdákra vadászott, hanem a romaneszt, a cigány életmódot térképezte fel.

VAJNA TAMÁS