"Ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent; mint gyermekek, nem versenyezhettünk vele gyaloglásban; ha egy domb tetejére feljutott, nem érte többé be ezzel, kíváncsi volt tudni, mi van a másik domb mögött s amazon is túl. S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt" - emlékezett az 1784-ben született Kőrösi Csoma Sándorra öccse, József. Nem csoda, hogy Sándor már a nagyenyedi református kollégiumban megfogadta két diáktársának: elmegy Közép-Ázsiába megtalálni a magyarok ottani maradékait.

A felkészülés részeként enyedi és göttingeni tanulmányai, valamint első európai utazásai során 13 élő és holt nyelvet sajátított el. Mindeközben - azt vallva, hogy "a test megbosszulja magát, ha kényeztetik" - diákkorától élete végéig, még ha volt is mellette vetett ágy, túlnyomórészt kemény padlón vagy a puszta földön hált, ha tehette, gyalog utazott, spártai egyszerűséggel étkezett, s a kutatók arról sem tudnak, hogy nővel lett volna kapcsolata.

Nem sokkal azelőtt, hogy 1819 novemberében gyalogszerrel nekivágott a magyarok eredetét kutató, mintegy 12 ezer kilométeres útjának, kijelentette: "Nem meggyőződésem visz: az emberek előítéletét akarom kielégíteni." Ezen minden bizonnyal a hun-magyar, illetve a hun-székely eredetmítoszokat érthette. Ő viszont, még a finnugor-magyar rokonság elméletének elterjedése előtt, úgy gondolta: az ungarus (vagy hungarus) népnév és az ujgur (vagy jugar) népnév hasonlósága közös eredetre utalhat. A türk ujgurok Tibettől északra fekvő földjére igyekezett, de már közvetlenebb úti céljához, a "tibeti Rómába", Lhászába sem jutott el. 1842. április 11-én (valószínűleg maláriában) halt meg Dardzsilingben; sírja, amelyen egyebek között a Bengal Asiatic Society (Bengáli Ázsia Társaság) és a Magyar Tudományos Akadémia emléktáblái olvashatók, azóta zarándokhely. Főleg indiaiak, tibetiek, angolok - no és persze magyarok keresik fel.

Eredeti céljainak megvalósítása helyett 1822-től a ma Indiához tartozó nyugat-tibeti Ladak három lámakolostorában több mint 16 éven át tanulmányozta a tibeti nyelvet, készítette fordításait, s 1834-ben Kalkuttában kiadott tibeti nyelvtana, tibeti-angol szótára, valamint tibeti szövegkiadásai alapján világszerte a tibetológia atyjának tekintik. Tibetben, Japánban és más buddhista országokban bódhiszattvaként tisztelik, vagyis olyan emberként, akinek az igazság már megvilágosodott, s akiből buddha válhatna, ám ő szándékosan elhalasztotta a nirvánába jutást, hogy embertársain segíthessen.

Első követője és életrajzírója, Duka Tivadar, Görgey Artúr - Türr István tábornokkal együtt angliai emigrációba vonult - egykori szárnysegédje hányatott sorsának köszönheti, hogy Indiában Csoma nyomába indulhatott. A Londonban orvosi diplomát is szerzett Duka ugyanis már a bengáliai brit hadsereg katonaorvosaként kezdett nyomozni a legenda életrajzi adatai után. Ezeket harminc év érlelés után egyszerre adta ki angolul és magyarul 1885-ben, lekésve ugyan a Csoma-centenáriumról, de megtermékenyítőleg hatva mind az angol, mind a magyar nyelvű későbbi Csoma-életrajzokra. Egyebek mellett Duka érdeme, hogy feldolgozta - de legalábbis lajstromozta - egy Csomától származó, tibeti nyelvű, illetve tárgyú kéziratokat tartalmazó láda tartalmát. Ez azért is történelmi cselekedet volt, mivel a láda következő, három évvel későbbi ottjártakor már nem volt meg.

Az örökség feldolgozását egy emberöltővel később Baktay Ervin, az eredetileg festőművésznek indult indológus folytatta - aki személyes levelezésben állt Rabindranáth Tagoréval és Mahátma Gandhival, elkészítette számos klasszikus hindu mű, köztük a Káma-szútra szerelemtankönyv első magyar fordítását, majd Indiában 1928-ban végigjárta a Csoma által felkeresett főbb helyeket, s mindenütt emléktáblát helyezett el -, és elsőként korrigálhatta Duka adatait. Saját kezűleg rajzolta le például azt a híres - a Dukára hivatkozó William Wilson Hunter brit Csoma-életrajzíró szerint mindössze 1 négyzetméteres - kolostorcellát, melyben télvíz idején a mester négy hónapon át tanulmányozta a tibeti nyelvet, a fűtetlen (bár Baktay szerint nem annyira kicsi) helyiségben csak lapozáskor dugva ki kezét juhbőr köpenye alól.

A megszállott Csoma Sándort tudományos szempontok alapján követő magyar és külföldi utazók sorában kisebbfajta feltűnést keltett a székely Jakabos Ödön, aki az 1970-es évek elején Csomakőrösről (Csoma Sándor szülőfaluját, Kőröst 1904-ben nevezték el Csomakőrösnek) Dardzsilingbe vitt egy marék földet, onnan pedig egy másik marékkal tért vissza. Az 1940-ben született Jakabos élete mintegy ellenpontozta Csomáét, aki sehol, semmivel nem kívánt kitűnni (Szíriától Teheránig olyan ruhát viselt, mint a muszlimok, onnan Tibetig örmény öltözéket, Tibetben pedig tibeti gúnyát hordott). Jakabos viszont mindvégig székely népviseletben utazott, ráadásul gyaloglás helyett minden létező közlekedési eszközt igénybe vett, és már utazása előtt interjúk hosszú sorában népszerűsítette magát. Az azonban csak Kőrösi Csoma Sándor nyomában című útinaplójából derült ki, hogy a nagy tibetológus "követése" tulajdonképpen hirtelen jött ötlet volt: már régóta készült ázsiai útra, s csak a felkészülés közben választotta hozzá ezt a vezérfonalat.

Teljesen más úton eredt az utazó nyomába Szemző Tibor filmrendező. "Háromszéken máig úgy tudják, ha Tibetországból Csoma Sándor hazatér, ő lett volna egész Székelyföldön a király. Sokáig várták. Vannak, akik most is várják" - kezdi a nagy elődöt székely népmesehősként bemutató, Az élet vendége: Csoma-legendárium című, nemrég a mozikba került filmjét. A látomásszerű, a hagyományos kategóriákba (játék-, dokumentum-, ismeretterjesztő film) besorolhatatlan alkotás tulajdonképpen székelyföldi legendákat mutat be, Roskó Gábor festményeiből készült animációval, melyet helyszíni felvételek és soknyelvű spirituális szövegek ellenpontoznak. Bár a film készítésében tibetológusok és nyelvészek is részt vettek, a mű mégis inkább a Csoma-legendáriumot gazdagítja. Az utazó által beszélt jó húsz nyelv kapcsán például a narrátor így szól: "Az volt a szokása, hogy bármerre járt, akárkivel találkozott, azon nyomban eltanulta tőle a nyelvét. Hiába vitt magával már Székelyföldről egy zsák nyelvet az útra, sose volt neki elég. Az arabus király palotájában is addig-addig hallgatta a cselédnépet, hogy estére megtanulta annak a királynak a nyelvét."

GERLÓCZY FERENC