"Valóban nem képesek a magyarországi reformátusok másra, mint arra, hogy a mindenkori uralkodó rezsimmel száz százalékig szövetségben legyenek?" - kérdezte a 20. század legnagyobb hatású svájci kálvinista teológusa, Karl Barth 1951-ben a református békepapság zászlóvivőjének számító Bereczky Albert dunamelléki püspöktől. A zavarba hozott főpap nemigen tudott érdemben válaszolni, és sokak szerint mind a mai napig hasonló tanácstalanság jellemző a magyar református egyházra.

Okkal. Harminc éven át állambiztonsági ügynökök álltak a magyar református egyház élén című tanulmányában Majsai Tamás református teológus, a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára a legutóbbi Mozgó Világban ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy egy kivételével az összes 1956 utáni református püspök jelentett a belügynek, s így "az egyházak legfelső vezetése gyakorlatilag százszázalékosan domesztikált képviselője volt a pártállami politikának". A beszervezett lelkészek arányát - egyebek mellett az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásai alapján - Majsai jóval alacsonyabbra, az 1200-1500 fős lelkészi testület 5-6 százalékára becsüli. Az együttműködési készségről egyébként már jóval korábban lehetett - ha nem is pontos adatokat - tudni, például Miklós Imrének, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) egykori elnökének 1977-es elégedett szavaiból: "az egyházak politikai elkötelezettsége elérkezett ahhoz a szinthez, amely szint a szocializmus érdekében elegendő".

A most napvilágra került adatok azonban nem feltétlenül a teljes körű önvizsgálat jelei. Nem véletlen, hogy Szabó István dunamelléki református püspök egy minapi előadásában - amelyen egy, a besúgókkal nagyjából hasonló arányban behálózott evangélikus egyházról íródott tanulmánykötetet mutatott be (lásd Evangélikus jelentők című írásunkat) - kemény szavakkal illette saját felekezetét, mondván, az egykori ügynökök még mindig bujkálnak, nem vállalják múltbéli tetteiket, illetve "önmagukat nagyobb mártírnak állítják be azoknál, akiket besúgtak".

Ez részben cáfolja azt a közkeletű vélekedést, miszerint a református egyház a - múlttal való alaposabb szembenézést csak mostanában kezdő - katolikusnál jobban megtisztította volna magát az előző rendszerben kompromittálódottaktól. Azért csak részben, mert a református egyháznak még a Kádár-érában megválasztott vezetői (egészen esperesi szintig) - mint azt Szabó püspök a HVG-nek felidézte - 1990-ben önként lemondtak pozíciójukról, és helyükre új választást írtak ki. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a lelkészek és világi hívek által alapított Református Egyházi Megújulási Mozgalom (REMM) 1990. szeptember 6-ai levelében, nem sokkal a választások előtt, azt kérte a hivatalban lévő püspököktől (Kocsis Elemértől, Kovách Attilától, Kürti Lászlótól és Tóth Károlytól), hogy ne jelöltessék magukat újólag. Ellenkező esetben ugyanis "kénytelenek leszünk az Önök tevékenységére vonatkozó valamennyi ÁEH-, BM- és pártdokumentációt (...) a legszélesebb nyilvánosságra hozni". Bár a püspökök nem mindegyike fogadott szót (Kocsist újra is választották), mégsem kerültek elő a leleplező iratok.

Az egykor elmaradt bizonyítékokat találta meg most Majsai, akinek levéltári kutatásaiból kiderült, hogy valamennyi imént nevezett - fedőnéven aláírt - jelentéseket (is) adott a belügynek. A HVG megkeresésére azt egyikük sem tagadta, hogy úgymond követhettek el hibákat a múltban, ám a történtekre nemigen tudtak (vagy akartak) visszaemlékezni. Pedig Majsai szerint lett volna mire. Az öt nyelven folyékonyan beszélő, nemzetközileg még most is számon tartott egyházdiplomata Tóth Károlyról például ma már tudható, hogy 1956 óta ügynökként tevékenykedett, és Tolnai Lajos néven (is) írt jelentéseket - az 1956-1973 közötti időszakban több ezer oldalnyit. Ezek külföldi és hazai események mellett lelkésztársaival kapcsolatos ügyeket érintettek, és feltehetően nagy ügybuzgalommal készültek, mivel tartótisztjei jegyzeteikben többször megdicsérték éles észjárásáért és kombinatív képességéért. Majsai ennél is tovább megy: szerinte az expüspök nem pusztán ügyes egyházdiplomataként vállalt kompromisszumokat, hanem érdekelt volt a rendszer fenntartásában, és ebben aktívan közre is működött.

"Keresztyének és marxisták a gyakorlatban, a forradalmi harc frontján találtak egymásra" - tette nyilvánvalóvá többirányú elkötelezettségét Tóth 1974-ben, a Keresztyén Békekonferencia kubai ülésén. Egykori megnyilvánulásait ma azzal magyarázta, hogy "félelmetes erkölcsi és lelki súly" nehezedett rá és a társaira. Az 1977-1991 közötti dunamelléki püspök hozzátette, néha talán lehetett volna bátrabb, ám azt tagadta, hogy valaha is a lelkipásztori fogadalmával ellentétes titkokat adott volna ki harmadik személynek.

Ennyire sem emlékezett a ma 80 éves, 1989-1991 között a zsinat lelkészi elnökeként is működő Kocsis Elemér, aki hét évvel ezelőtti agyinfarktusát és rossz memóriáját hozta fel mentségéül. Egészségi állapota ugyanakkor tavaly nem akadályozta abban, hogy élesen tiltakozzon a Szakértő '90 néven ismertté vált ügynöklistán való szerepeltetése miatt. Pedig ma már bizonyos, hogy - miután 1977-ben, néhány nappal a Debreceni Református Kollégium főigazgatójává való kinevezése előtt, a III/III-as osztály társadalmi megbízottként beszervezte Kocsist - Rajnai fedőnéven jelentett az ellenzéki Török István református teológiaprofesszorról és a köré csoportosuló szellemi műhelyről. Ennek ellenére 1990-ben önmagát is az egykor üldözöttek közé sorolta, mondván: "Nem szoktam dicsekedni vele, hogy keményen megszenvedtem magam is ezt a korszakot. Csak 1968-ban, a diktatúra enyhülésével és a reformkor kezdetével juthattam szóhoz mint docens."

Hajlott korával és rossz látásával indokolta zárkózottságát a HVG-nek Kovách Attila, 1979-1991 közötti dunántúli püspök, akit Majsai szerint még jóval megválasztása előtt szerveztek be, 1973-ban pedig átkerült a különösen megbízhatónak tekintett titkos megbízotti státusba. A református egyház nemzetközi kapcsolatait egykor Keresztes Péter néven feltérképező és elemző, ma 71 éves expüspök ugyanakkor nem mentegette magát, mindössze annyit jegyzett meg, hogy "egyikünk sem akart ártani az egyháznak, küszködtünk azzal, mi a jó".

Négyük közül egyedül Kürti László - aki 1991-ig 14 éven át vezette a tiszáninneni egyházkerületet - ismerte el a HVG tudakozódására, hogy időnként írt beszámolókat. Mindezt azonban ma tiszta lelkiismerettel vállalja, mivel szerinte azok csak külföldi útjairól készített afféle úti jelentések voltak. Konkrét személyekről viszont, mint mondta, soha nem jelentett, sőt minden, hozzá eljuttatott útlevélkérelmet támogatott. Bár Majsai úgy tudja, hogy az 1975 októberében, Zempléni fedőnéven beszervezett későbbi püspök több lelkésztársáról is jelentett, azt elismeri, hogy elsősorban a nemzetközi ügyekben volt aktív. Nem is akárhogy: Csongrádi Károly rendőr alezredes 1978. januári jelentése szerint Zempléni "minden tölle (sic!) telhető feladatot készségesen elvégez".

Tévúton járnak viszont sokak szerint azok, akik mindezek alapján sommás ítéletet hoznak az egykori református vezetőkről. "Teljesen igazságtalan, ha valakit csak azért ítélnek el, mert egy történelmi korszakban élt, és szolgálatot vállalt. Azt kell nézni, hogy az egyházat építette-é vagy rombolta" - nyilatkozta Tóth Károly 1990-ben, még ügynökmúltja napvilágra kerülése előtt. Kétségtelen, hogy az egyházon belül számosan vélik ma úgy, Tóth sokat tett a felekezetért, amikor több - 1956-os múltjuk vagy éppen túlzott aktivitásuk miatt - "vidéki száműzetésben" élő lelkészt hozott vissza Budapestre, köztük Hegedűs Loránt későbbi dunamelléki püspököt. De a most besúgással vádolt egykori püspökök tevékenysége nyomán indulhatott meg a levelező teológusképzés, osztottak szét több száz gépkocsit, épültek újjá templomok, kapta vissza az egyház már a rendszerváltás előtt a sárospataki intézményegyüttest - sorolják, mi kerülhet a mérleg másik serpenyőjébe.

Mindez nem teszi könnyűvé a múlt értékelését a mai vezetőség számára. Jelzi ezt, hogy Tóth Károlyt 75. születésnapjára az idén a Kálvin Kiadó ünnepi tanulmánykötettel lepte meg, amelynek ajánlásában Szabó István és Bölcskei Gusztáv püspökök úgy fogalmaznak: "Sok minden elvitatható egy embertől, de a születésnapjához való joga soha." Ugyanakkor sokak igazságérzetét bánthatja, hogy Hegedűst, a református egyház egyedüli "1956-os püspökét", ilyen típusú elismerésben nem részesítették 75. születésnapján (Szabó püspök viszont külön köszöntötte).

Érthető tehát ha a hívek sem tudják pontosan, mit lehet és szabad vállalni az 1990 előtti évekből. Vannak, akik hősökként tekintenek az akkoriban fényes egyházi karriert befutott, még ma is élő püspökökre, mivel azok "sok mindenért tartották a hátukat", míg mások elvtelen kompromisszumaikat vetik a szemükre. Akárhogyan is, mára egyre több hívőben érlelődik meg - ahogy azt a HVG kérdésére Németh Dávid, a Károli Református Egyetem Hittudományi Karának dékánhelyettese is jelezte -, hogy az egész egyház "elszalasztotta annak lehetőségét, hogy radikálisan szembenézzen a múlttal, s így a társadalom lelkiismereteként elősegítse a múlt teljes körű feldolgozását".

IZSÁK NORBERT