Tífusz és kolera gyaníthatóan már nem üti fel a fejét Indonéziában vagy Thaiföldön, a délkelet-ázsiai hatóságok mégis több körzetben még hetekkel a szökőár után is fenntartották a karantént. Bár az eddig azonosított, több mint 160 ezer áldozat túlnyomó többségét elföldelték, illetve a helyi szokások szerint elégették, akadnak még olyan térségek, amelyek - a temetetlen holtak és állati tetemek sokasága miatt - fertőző gócokká válhatnak. De ez sem biztos. "A közhiedelemmel ellentétben maguk a holttestek nem jelentenek közvetlen járványveszélyt, legfőképp ha a halált nem valamilyen fertőző betegség, mondjuk kolera okozta. A gond akkor kezdődhet, ha tetemek kerülnek a kutakba vagy az ivóvízhálózatba" - oszlatott el egy még ma is élő tévhitet Oliver Morgan brit epidemiológus a New Scientist című amerikai tudományos magazin hasábjain.

Az emberiség történetének elmúlt 4 ezer évét azonban nem ok nélkül kísérte - vagy éppen kíséri ma is - tévhitekkel-babonákkal körített elementáris rettegés a járványoktól. "A ragályokban eddig legalább egy nagyságrenddel többen haltak meg, mint a második világháború előtt az összes harci cselekmény következtében" - kezd az évezredes küzdelem ismertetésébe Magyar László András orvostörténész, a Semmelweis Orvostörténeti Intézet munkatársa. A járványok szerinte azokban a civilizációkban jelentek meg először, "ahol elég nagy volt a népsűrűség ahhoz, hogy a kórokozók rendkívül gyorsan fertőzhessenek, anélkül, hogy a megtámadott emberi szervezeteknek idejük lett volna immunizálódni". S bár erre az összefüggésre a 19. századig nem jöttek rá, azt megsejtették, hogy a látszólag a semmiből érkező, általában idegenek által behurcolt kórok terjedésének viszonylag egyszerű módszerekkel útját lehet állni - ha csak ideig-óráig is.

Nem véletlen, hogy "a járvány-, más néven vesztegzár szinte a legősibb epidemiológiai módszer. A leprás beteg negyvennapos elkülönítésére, ruháinak kimosására, elégetésére, házának fertőtlenítésére, a falak ledörzsölésére, illetve a ház ledöntésére, felgyújtására már az Ótestamentumban is találunk utalást" - tudható meg az amerikai Nancy Duin és a brit Jenny Sutcliffe Az orvoslás története című, magyarul is hozzáférhető kötetéből. A betegeket azonban jó ideig csupán a - lassú halált jelentő, akár évtizedekig is elhúzódó, fájdalmas, testi és idegrendszeri eltorzulásokkal járó - leprafertőzések esetében közösítették ki. Jóllehet azt már az ókorban is tudták, hogy a lepra egyik gyakori, úgynevezett száraz változata a tünetek megjelenése után már nem fertőz tovább, Európában a késő középkorig elterjedt maradt a leprosoriumok, leprakórházak és -telepek elkülönítő intézménye, annak tanúbizonyságaként, hogy a babona és az undor fölülkerekedhet az orvostudományon.

A karantént az olasz kikötői városállamok, Velence és Raguza vezetői találták fel és terjesztették ki a 14. század közepén kitörő, az akkori Európa lakosságának több mint harmadát kipusztító pestisjárvány idején. A tenger és a szárazföld felől egyaránt jól körülzárható városok ezáltal többnyire megúszták a nagyobb pusztulást. Az olasz quaranta (negyven) szóból származó, a negyvennapos egészségügyi zárlatot jelentő karantén kifejezés is e kortól jelent meg az európai nyelvekben. A módszer, mint a cunami sújtotta régiókban foganatosított intézkedésekből is kitűnik, máig hatásos eszköze a modern járványtan, az epidemiológia fegyvertárának - így az orvostörténészek.

A fuga pestis - a (pestis)járvány előli menekülés - intézménye ugyanakkor mára kiment a divatból. "Holott az efféle megfutamodás egykor a kolerával, tífusszal, himlővel szemben is életet mentett. Igaz, csak azon tehetősebb nemesek és városi polgárok számára, akiknek vidéki birtokuk vagy legalábbis házuk volt" - idézi fel Jared Diamond amerikai evolúcióbiológus, a Háborúk, járványok, technikák című betegségtörténeti bestseller szerzője. Elegendő csupán Giovanni Boccaccio talján humanista Decameron című művére gondolni, amelynek történeteivel az 1348-as firenzei pestisjárvány elől vidéken bezárkózók múlatják az időt.

A balszerencsésebb otthon maradottaknak nem maradt más választásuk, mint a levegőt különböző módokon tisztítani próbáló - hellyel-közzel még hatásosnak is bizonyuló - praktikák sora. Az ókortól egészen kétszáz évvel ezelőttig a sebészetben elismerésre méltó eredményekre jutó egykori orvosdoktorok szinte a sötétben tapogatóztak, amikor járványokkal kerültek szembe: a megromlott vagy a rontott levegő által közvetített miazmákat, a bolygók szerencsétlen együttállását, tűzhányók kitörését, végső soron az égiek bosszúját vélték felfedezni a pestis, a kolera, a vérhas hátterében. Az efféle hozzáállásból fakadó kezelési módozatok évszázadokon át szinte kultúrafüggetlenül változatlanok voltak: a fertőzött területeken máglyát raktak, vagy például ként égettek kézi füstölőben, így dezinficiálva a "nyavalyások" ruházatát, lakhelyét - tudható meg Mende Balázs Gusztáv paleoantropológusnak az Ókor című szakfolyóirat egyik 2003-as számában megjelent tanulmányából.

Mára karneváli álarccá szelídült a középkorban föltalált jellegzetes pestismaszk, amelynek hosszú csőre a levegő szűrését szolgálta: az egészségesek az ide gyömöszölt gyógynövényeken, például levendulán keresztül szívták be a "pestisbűzös" levegőt. "A gyógynövényeknek volt és van is gyulladáscsökkentő, lázcsillapító hatásuk, sőt bizonyos kórokozó-hordozó rovarokat is képesek elpusztítani, a mikroorganizmusokra azonban nincsenek hatással" - így Diamond, hozzátéve: a cseppfertőzés megelőzésére például a mai napig használnak szájmaszkokat az egészségügyben.

"A 19. század második felétől megjelenő vírus- és baktériumkutatási eredményekig vajmi keveset lehetett tudni a járványok kórokozóiról, azok fertőzőképességéről és egyáltalán a járványok mibenlétéről, legfeljebb a tünetek jellege és a betegség lefolyása volt ismert" - ad tudománytörténeti magyarázatot az elégtelennek tetsző módszerekre Magyar László András, hozzátéve, hogy egyes korai, ám gyakorlati bizonyíték híján csak ideaként fennmaradt elméletek már feltételeztek mikroszkopikus kórokozókat. Az 1. században az idősebb Plinius már ragályt terjesztő apró állatkákról írt Historia naturalis című művében. Mintha ez a felismerés köszönne vissza abban, hogy a középkori Európában, ahol a közfürdők használata volt a jellemző, miért is gondolták úgy a pestis kapcsán, hogy "a fürdőzés káros hatású". Járványügyileg az AIDS terjedésével csak kései igazolást nyert az a középkori tétel, hogy a szüzesség megőrzése növeli az életben maradás esélyeit. Sőt a szifilisz 1493-as feltűnése után a nyavalyát évszázadokig nem hozták összefüggésbe a nemi élettel. "Viszont az addig virágzó fürdőkultúra az 1800-as évek közepéig visszaszorult, nemcsak mert a vérbaj tályogai erősen elcsúfították a betegek testét, hanem mert a fürdőket szifiliszterjesztő helyeknek tartották" - hoz egy fürdőtörténeti adalékot Magyar.

Annak idején voltak, akik a "merev" levegő fellazításában látták a ragályok egyetlen ellenszerét, így azt javasolták a járványoktól rettegő népeknek, hogy harangzúgással, hangoskodással, éktelen zenebonával védekezzenek. A tudomány embereinek pedig maradt a kétségbeesés azon, hogy - mint Guy de Chauliac, avignoni sebészdoktor 1350-ben megfogalmazta - "a ragályok mélységesen megalázták az orvosokat, mert képtelenek bármilyen segítséget nyújtani".

A szemléletváltozás csak jóval később, a 18. század második felében következett be. Ekkorra a pestis helyét a járványok toplistáján a himlő vette át. Angliában először Thomas Dimsdale, majd Edward Jenner kísérletezte ki a himlőoltás technológiáját, s ezzel először sikerült a már tömegeknek is védelmet adó hathatós immunizálás. Legalábbis a nyugati világban. "Kínában már a 11. századtól kezdve oltották az embereket himlő ellen: a beteg kiütéseiből nyert váladékot a még egészségesek bőrén ejtett apró sebekbe kenték" - mondja Magyar László András, aki szerint Angliába is a kínai metódus jutott el török közvetítéssel. Annyi tény, hogy az epidemiológia csupán a 19. századra, a kórokozó mikroorganizmusok és a járványok terjedési sajátosságainak a felfedezése után vált nagykorúvá. A ragályoktól való félelmet viszont, úgy tűnik, örökölte a modern emberiség.

VAJNA TAMÁS