Az összevont, progresszív szja a 19. század végén született meg, előtte a vagyoni és a hozadéki adók játszották a fő szerepet. A lineáris hozadéki adók, például a földadó, a házadó, a képzetlen munkaerőre kivetett fix adó arra a vélelemre épült, hogy a kötött társadalmi viszonyok mellett a fizikai jellemzők alapjában megszabják az elérhető jövedelmet. A piac erős differenciáló hatása és a több forrásból származó jövedelemszerzés elterjedése ezt a vélelmet megdöntötte, elengedhetetlenné vált az erősen szóródó jövedelmek közvetlen számbavétele. Így született meg a béreken alapuló adózás, másfelől - a meglévő hozadéki adók felett, kiegészítő adóként - a progresszív jövedelemadó a magasabb jövedelmi kategóriákban. Később a jövedelemadó integrált egy sor tárgyi és hozadéki adót, és ezzel általánossá vált. Az urbanizáció, a szekularizáció, a technikai haladás, a jövedelmi differenciálódás fokozta az állami adóigényt, amit csak az adóprogresszivitás fokozásával lehetett követni, később azzal is alig.

A magasabb adózás nyomán nőttek az adókulcsok, és úgy vélték, hogy akkor már az adósávok számát is növelni kell. Ezt egészen az abszurditásokig - 70-90 százalékos kulcsokig, tíznél több sávig - meg is tették. Egyre több kivételt kellett alkalmazni, végül a hatások követhetetlenné, a negatív vonások nyilvánvalóvá váltak. Megindult az adókulcsok és az adósávok számának apasztása, miközben szigorításokkal így is sikerült tovább növelni az szja-bevételt. Az szja GDP-hez viszonyított hányada az OECD egészében az 1965. évi 7,2 százalékról 2003-ra 10,4 százalékra nőtt. A legpregnánsabb adóreformok - például amit Ronald Reagan amerikai elnök vagy Margaret Thatcher brit kormányfő hajtott végre - sem jelentették az szja jelentőségének csökkenését a GDP-hez képest. Az egyszerűsítésre irányuló erőfeszítések viszont a felerősödött különérdekek miatt nem jártak eredménnyel. A kulcsok és sávok csökkentésének igénye az utóbbi években Kelet-Európa számos országában az egykulcsos rendszerek bevezetéséhez vezetett.