Kadhafi elnök birodalmának komoly gyakorlata van.

"Az áldozatoknak és hozzátartozóiknak juttatott pénz tisztán emberbaráti kezdeményezés, tehát semmi módon nem jelenti a felelősség elismerését, és egyébként sem állami adományról van szó" - közölte a Kadhafi Alapítvány. A nyilatkozat 2003 augusztusából való: akkor a Seif al-Iszlám Kadhafi, az államfő fia által irányított Kadhafi Alapítvány folyósított 35 millió dollár kárpótlást, mert 1986-ban Nyugat-Berlinben hárman meghaltak és több mint kétszázan megsérültek a főképp amerikai katonák által látogatott La Belle diszkóban. Bár a két ügyben a felelősség kérdése egészen másképp vetődik fel, elhangozhatott volna e magyarázat most is, amikor több mint négyszáz HIV-fertőzött líbiai gyerek családja kapott európai támogatást, és cserébe Líbiában előbb életfogytiglani börtönre változtatták öt bolgár ápolónő és egy időközben bolgár állampolgárrá lett palesztin orvos halálos ítéletét, majd mindannyiukat kiengedték az országból.

2003 augusztusában Líbia nemcsak a berlini robbantásért ismerte el felelősségét, hanem szintén kárpótlást, 2,7 milliárd dollárt ígért - és ennek 80 százalékát ki is fizette - egy sokkal nagyobb vihart kavaró terrorcselekményért, a PanAm légitársaság utasszállító gépének 270 emberéletet követelő felrobbantásáért 1988-ban a skóciai Lockerbie fölött. A háttérben közvetítő és a pénzügyekben közreműködő Kadhafi Alapítvány sajátos okból jött létre. 2000-ben a Fülöp-szigeteken muszlim fegyveresek hónapokon át nyugati, többségükben német turistákat tartottak fogva, miután elrabolták őket egy malajziai strandról. Többen is próbálkoztak a közvetítéssel, miközben sem a német, sem más érintett kormány nem volt hajlandó fizetni a zsarolóknak. Legalábbis nyíltan nem. Végül a semmiből előkerülő Kadhafi Alapítvány - tapintatosan leplezett forrásokból származó - 25 millió dolláros fejlesztési segélye, no meg a túszonként 1 millió dolláros váltságdíja révén váltak engedékennyé a túszejtők. A berlini kormánytól akkor nem csekély önuralmat követelt, Kadhafi líbiai elnöknek pedig komoly presztízsnövekedést hozott, hogy a túszokat Tripoliban kellett átvenni, kellő köszönetnyilvánítás kíséretében. A történet szinte megismétlődött 2003 augusztusában, amikor hat hónapos szaharai tortúra után Maliban szintén líbiai közvetítők állítólag Líbia 5 millió dollárjával szabadítottak ki szélsőséges iszlám fegyveresek fogságából 14 német és más nemzetiségű kalandturistát.

Többféle szerepet is játszott és játszik tehát a világ kilencedik legnagyobb olajtartalékán trónoló Kadhafi a terroráldozatok, a túszok és az értük járó pénz kezelésében. Nyilván nehéz lenne megbízhatóan elkönyvelni a Tripoli által folyósított és beszedett váltságdíjak és kárpótlások mérlegét, és politikai jellege miatt a bolgárok ügye egyébként is kilóg a sorból. Meglehet, a líbiai bíróságokkal egyetértve az arab ország lakói közül sokan ártó szándékú külföldi ügynököknek tekintik őket, akik szándékosan betegítették meg a gyerekeket - erre még az utóbbi hetekben is ráerősített némelyik helyi újság -, a nyugati sajtó azonban tényként kezeli, hogy a 438 gyerek és húsz anya bajait okozó, mintegy ötven gyereknek időközben a halálát előidéző kórokozótörzs már legalább fél évvel a külföldiek érkezése előtt fertőzni kezdett a bengházi kórházban. Nem tudni, miért éppen ezt a hat külföldit tették meg bűnbaknak, és tartották őket fogva 1999 óta, majd ítélték halálra két eljárásban is, de annyi bizonyos, hogy a líbiai viszonyok közepette ez alkalmasabb megoldásnak látszott, mint a példátlan méretű fertőzésért, a tarthatatlan higiéniai viszonyokért - például a rosszul sterilizált fecskendőkért - a helyi illetékesek felelősségét feszegetni.

Brüsszelből vagy Szófiából nézve mindenképpen ártatlan túsznak látszott a hat bolgár, ráadásul nem váltságdíjra utazó emberrablók, hanem igazi állam igazi bíróságainak kezében. Márpedig politikai zsarolásnak elvből nem szoktak engedni a kormányok. Ennek klasszikus példája, hogy 1977-ben a szociáldemokrata Helmut Schmidt vezette bonni kormány többszörös (és a munkaadók szövetségének elnöke, Hanns Martin Schleyer meggyilkolásával végződő) túszejtések ellenére sem engedte ki a szélsőbalos Vörös Hadsereg Frakció (RAF) terroristáit a börtönből. Schmidt előkészítette lemondását arra az esetre, ha nagyon sok lenne az áldozat, de a fenyegetésnek nem engedett.

Az ápolónők és az orvos ügyének is lehetett fogolyszabadítási szála, hacsak nem véletlen egybeesés, hogy a líbiai bírósági eljárásokkal párhuzamosan Skóciában az ítéletek felülvizsgálatára illetékes független bizottság három és fél éven át vizsgálta a Lockerbie-merénylet miatt börtönben ülő líbiai titkosügynök, Abdul Baszet Ali al-Megrahi esetét, és éppen néhány hete döntött úgy, hogy újabb bizonyítékok megkérdőjelezik az ítélet megalapozottságát, s lehet újra fellebbezni.

A líbiai precedens nyomán mégsem valószínű, hogy egyes államok ezentúl gyakrabban próbálkoznának külföldiek önkényes fogva tartásával engedményeket kicsikarni más országoktól. Nagy Boldizsár, az ELTE nemzetközi jogi tanszékének adjunktusa a HVG kérdésére kifejtette, már csak azért sem tart ettől, mert eddig sem mindig volt úgy, hogy tisztán érvényesült a zsarolást elvi alapon visszautasító magatartás. Nagy szerint mindkét megoldás mellett alapos érvek szólnak. Az is igaz, hogy ha egy állam enged a zsarolásnak, további túszejtések kiszámíthatatlan lavináját indíthatja el, de nyomós érvek szólnak amellett is, hogy az államnak meg kell védenie polgárai életét. Kicsiben egyébként az ártatlanok meggyanúsítása amúgy is megszokott gyakorlat az államközi kapcsolatokban, legalábbis a kormányok elég gyakran utasítják ki - például kémkedés gyanújával - annak az államnak a vétlen diplomatáit is, amellyel kisebb-nagyobb vitájuk van. (Napjainkban épp London és Moszkva között zajlik ilyen játszma.)

Ha a túszügyek váltságdíjjal oldódnak meg, az államok legalább a látszat megőrzésére ügyelnek. Ezúttal az Európai Unió 2005-ben (nyilván a közelgő bolgár EU-csatlakozásra is tekintettel) alapítványt hozott létre, amely az utóbbi években új kórház építésével, orvosok küldésével és sok más módon, akár európai gyógykezeléssel is segítette a beteg bengházi gyermekeket. Ebbe a Bengházi-alapba több mint 10 millió euró folyt be, viszont a múlt héten Benita Ferrero-Waldner, az EU külügyi biztosa sietett közölni, az unió ezúttal egyetlen centet sem fizetett, hanem líbiai pénzből, a Kadhafi Alapítvány vagyonából juttattak egyenként 1 millió dollárt a több mint négyszáz családnak. (Az alkudozás kezdetén a líbiaiak a Lockerbie-kárpótlás, a fejenként 10 millió dollár környékéről indítottak.) Seif al-Iszlám Kadhafi viszont arról beszélt, hogy más forrása volt a több mint 400 millió dollárnak: elengedték azokat a líbiai adósságokat, amelyek még az 1980-as években halmozódtak fel Bulgáriával és néhány más volt szocialista országgal szemben. Az azonban nem világos, hogy az eleddig behajthatatlan adósságokat ki és hogyan válthatta pénzre - hacsak nem az lenne a magyarázat, hogy az érintett családok sem készpénzt kaptak.

A halálos ítéletet egy hol félig, hol egészen politikainak minősített líbiai testület, az igazságügyminiszter fennhatósága alatt álló legfelsőbb igazságügyi tanács változtatta életfogytiglanra. Mivel az akkoriban egyazon béketáborhoz tartozó Bulgária és Líbia még az 1980-as évek közepén megállapodott, hogy az elítélteket átszállíthatják hazai börtönbe, megvolt a jogi alapja, hogy az egészségügyiek bolgár földre tegyék a lábukat. Ez meglepően hamar bekövetkezett: e héten kedden landoltak Szófiában. Az EU külügyi biztosa, Benita Ferrero-Waldner és a francia elnök felesége, Cécilia Sarkozy személyesen kísérte haza őket Tripoliból egy francia kormánygép fedélzetén. Az utolsó feltétel az volt, hogy hétfőn Ferrero-Waldner megállapodást írt alá az EU és Líbia kapcsolatainak sokoldalú fejlesztéséről.

Szófiában máris bejelentették az elnöki kegyelmet, és ez nem is számít átlátszó trükknek. Nagy Boldizsár szerint a nemzetközi szokásjogot tükrözi az Európa Tanács 1983-ból való elítéltátszállítási egyezménye, amelyhez olyan országok is csatlakoztak, mint Japán, Kanada és az Egyesült Államok. Ebben pedig az szerepel, hogy a "végrehajtó állam" akár egyéni kegyelemben is részesítheti hazatérő polgárát. Mivel ezúttal nem mindennapi ügyről van szó, Nagy szerint Szófiában ezzel nem teremtettek olyan precedenst, amely miatt tartani lehetne attól, hogy a fejlődő országok börtöneiből ne engednék hazaiakba az európaiakat.

BEDŐ IVÁN