Gerhard Schröder elégedett ember. Holott lehetne csalódott is: sokan mondják, ha 2005-ben nem dobja be a törülközőt, nem íratja ki az előrehozott választásokat, ma is ő Németország kancellárja. Hiszen a 2006-os gazdasági fellendülés, a munkanélküliség csökkenése - ebben minden elemző egyetért - elsősorban a Schröder-kormány idején meghozott intézkedések eredménye. Ráadásul ott volt a nyári focivébé, az országos fiesztahangulat, szóval ha a Bundestag-választásra az eredetileg tervezetten tavaly szeptemberben kerül sor, akkor a német kormányfőt még mindig Gerhard Schrödernek hívnák. Igaz, akkor most nem ülne itt, a Berlinben akkreditált külföldi tudósítók egyesületében, hogy magabiztosan, időnként fölényes nyugalommal válaszolgasson a kérdésekre. Miért írta, hogy írta, mit akart vele elérni? - mármint a könyvével, amelyet memoárok esetében igencsak szokatlan módon, alig egy évvel a hivatalból való távozása után már megjelentetett. (A magyar kiadás várhatóan ősszel jelenik meg az Ulpius-ház kiadónál.)

"Döntések - Életem a politikában", ez a címe a Schröder-emlékiratoknak, s hogy megírása és kiadása jó döntés volt, azt a számok bizonyítják: nyomtatott változatban 220 ezer, hangoskönyvként 20 ezer példányban kelt el eddig, s ezzel máris megelőzte minden korábbi vetélytársát. Helmut Kohl visszaemlékezései - pedig már régebben piacon vannak, igaz, csak az 1990-ig terjedő időt ölelik fel - 150 ezerben mentek el, Willy Brandt 1989-ben megjelent memoárjából pedig mindössze 50 ezer példány fogyott.

"Kancellárságom hét éve alatt minden lépésemről írt a német sajtó. Önök is szorgalmasan tudósították rólam a világot. Szerettem volna, ha az is megjelenik, én hogyan láttam ezt a hét évet" - magyarázza Schröder a gyors megírást. A könyv úgy készült - avat be a műhelytitkokba -, hogy régi barátja és korábbi szóvivője, Uwe-Karsten Heye kérdéseket tett fel neki, a válaszokat magnóra vették, ezt legépelték, aztán megszerkesztették.

Az így elkészült 544 oldalas könyv - amiért sajtóértesülések szerint Schröder kerek 1 millió euró honoráriumot kapott a kiadótól - nem csak a kancellári időket idézi fel. Kirajzólódik benne a háború utáni Nyugat-Németország legalsó rétegeiből a legmagasabb politikai posztig vezető életút teljes képe. A háborúban elvesztett apa, a gyerekeit egyedül, majd tüdőbeteg második férj oldalán nevelő, takarításból, egyszerű munkákból élő anya, a falu szélén, a focipálya szomszédságában álló fabarakk, ahol laktak, s ahol egy-egy eltévedt lövés után csak úgy döngött a szoba fala. Ez volt a leendő kancellár élete - egészen addig, míg az estin megszerzett érettségi után a szociáldemokrata párt alapítványának tehetséges fiatalok számára nyújtott támogatásával meg nem nyílt előtte a göttingeni egyetem jogi kara, s ezzel, ahogy most is mondja, az egész világ.

Akkor még nem politikus akart lenni, hanem az igazságért küzdő ügyvéd. Az igazságtalanság, a szegények és gazdagok megkülönböztetése mélyen sértette. Még most is emlékszik, hogy amikor konfirmáció-előkészítő oktatásra jártak, a falu lelkésze külön foglalkozott a tehetős szülők, a tekintélyes emberek gyerekeivel, s őket, a szegénysorsúakat, a Schröder-féléket a vikáriusra bízta. "Ezzel tudtomra adta, hol a helyem, s ezért gyűlöltem" - írja öt évtized távlatából.

Az ügyvédi pálya különben "bejött" neki, 1976-tól előbb egy nagy irodában társként, később önállóan dolgozott Hannoverben. De ekkor már politizált is: előbb az SPD ifjúsági szervezetének, a Jusónak lett az elnöke, majd képviselőként bekerült az alsó-szászországi parlamentbe, ott az ellenzék frakcióvezetője, majd három egymást követően megnyert választás után a tartomány miniszterelnöke lett.

Ettől kezdve már valóban az a korszak következik, amelyről az újságokban minden elolvasható. Érdekesebb azt felidézni, mit gondolt-gondol Schröder egy-egy politikai pályatársáról. Meglepően "jól jön ki" a könyvből Oskar Lafontaine, az egykori barát, a későbbi nagy ellenség. Lafontaine, aki a szociáldemokraták 1998-as választási győzelme idején az SPD elnöke volt, de talán saját erejében sem bízva átengedte a kancellárságot Schrödernek, hogy aztán pénzügyi "szuperminiszterként" mégis tagja legyen kormányának, látványos összeveszés után hat hónap elteltével otthagyta azt. Lafontaine azóta a keletnémet reformkommunisták és a nyugatnémet szakszervezetisek együtteséből kialakult Baloldali Pártból egyfolytában ostorozza Schrödert, aki viszont igazán megértő. Szegény Oskar csak ellenzéki tud lenni, ez a schröderi értékítélet alapja.

Ugyanilyen félig megértő, félig lesajnáló, ahogy Edmund Stoiber bajor miniszterelnökről, a 2002-es választási harcban alulmaradt jobboldali kancellárjelöltről ír. Pedig ő milyen jót akart neki - fecseg ki egy politikai kulisszatitkot -, amikor 2003-ban Chirac francia elnökkel megegyeztek, Stoiber legyen az EU brüsszeli bizottságának Romano Prodit követő elnöke. A dolog le volt vajazva, Stoibernek csak bólintania kellett volna, ám úgy tűnik - sajnálkozik Schröder -, Edmund csak Münchenben érzi biztonságban magát.

Schröder hosszan és magyarázólag foglalkozik a német-amerikai viszony 2001. szeptember 11-ét követő lehűlésével. A napi események, a diplomáciai tárgyalások, a valódi vagy hamis bizonyítékok taglalása mellett központi kérdés a két vezető személyes viszonya. Schröder elmondja, mennyire idegen, sőt veszélyes volt szemében az, ahogy a mélyen vallásos Bush az imáiból, az Istennel folytatott párbeszédekből vezette le neki politikai döntéseit, és e szerint osztotta fel a világot bibliai módon jókra és gonoszokra.

Amilyen kritikus Bushsal, annyira megértő Putyinnal. Hogy lehet ez, s még mindig "vegytiszta demokratának" tartja-e orosz barátját? - a kérdéssel a tudósítók klubjában is szembesülnie kell Schrödernek, és ő itt is azt válaszolta, amit könyvében állít. Vagyis hogy az Oroszország teljes széthullása előtti utolsó pillanatban hatalomra került Putyin előtt olyan történelmi méretű feladat áll, ami ma az elképzelhető legnagyobb kihívás egy politikus számára - nevezetesen az állam működésének helyreállítása. S hogy ez sikerüljön neki, az Németország, Európa, de egyben a világ biztonságának is érdeke. "Vlagyimir és Ludmilla különben csupa szív emberek, igazi jó barátok."

A barátság szó persze talán túlzás, hiszen a barátság - fejtegeti a volt kancellár - személyes jelenlétet feltételez, különösen akkor, amikor a másiknak szüksége van az emberre. Ilyesmire a politikában egyszerűen nincs idő, de hát ő nem is akar oda visszatérni. Biztos? "Mindenkit megnyugtathatok, egészen biztos" - mondja a 63 éves, erőtől duzzadó, elégedett, nyugalmazott kormányfő, mellékesen egy orosz-német gázvezetékcég felügyelőbizottsági elnöke, egy svájci lapkiadó tanácsadója, majd jó szerzőhöz illően nekiáll, s szorgalmasan dedikálja az elé tett könyveket.

WEYER BÉLA / BERLIN