"Ez a hely tiszta bolondokháza" - fakadt ki 1947 nyarán a kommunista hatalom zaklatásaira Bánffy grófnő, a kastély úrnője, aki akkor még nem is sejthette, mennyire igaza lesz másfél évtizeddel később. Az arisztokrata átok ugyanis fogott: 1963-ban a Bánffyak államosított, kolozsborsai kúriájában hozták létre a Kolozsvár környéki súlyos esetek kezelésére hivatott elmegyógyintézetet. Vagyis egyikét azoknak az intézményeknek, amelyeket most elmarasztalt az Amnesty International (AI), jelentésében egyebek közt arra is rámutatva, hogy nem lehet kivételesnek nevezni a dél-romániai Poiana Mare-i intézet esetét, ahol az év elején 18 páciens meghalt az embertelen körülmények - az alultápláltság, a rossz higiéniás viszonyok, illetve a fűtés és orvosi ellátás hiánya - miatt.

A borsai "diliházról" a környéken mindenféle legendák terjengenek. A kolozsvári pszichiáterek úgy irtóznak ettől a helytől, mint ördög a tömjénfüsttől. Mégis van valaki, akinek valamiért megéri itt dolgozni: Radu Ilea, az intézet igazgatója húsz éve ingázik mindennap Kolozsvárról Borsára. Ő itt az egyetlen szakorvos 215 krónikus elmebeteg ellátására, rajta kívül egy általános orvos és két fiatal gyakornok jár ki a faluba. Az intézet fontos munkalehetőség az 1650 lelket, köztük mintegy kétszáz magyart számláló település számára: több mint száz család megélhetését biztosítja. A 104 alkalmazott közül alig ötvenen dolgoznak ápolóként, a többiek szakácsnők, ácsok, felvigyázók. A meglepően "nagyvonalú" normatíva szerint egy betegre két dolgozónak kellene jutnia - tulajdonképpen most is ez az arány, csak éppen fordítva: két betegre jut egy alkalmazott.

A kastélyt a hatályos román törvény alapján a Bánffy leszármazottak visszaigényelték. A Magyarországon élő Szoboszlai Pálné Bánffy Katalin beadványát másfél éve iktatták a borsai polgármesteri hivatalnál, ám csak szántókat, erdőket, a faluban pedig néhány kisebb ingatlant kaphatott vissza természetben, mert a szociális célokat szolgáló létesítményekért csupán kártérítés jár. A romos kastély felújítását az elmegyógyintézetet működtető egészségügyi igazgatóság éppen a visszaigénylési kérésre hivatkozva nem vállalja, bár a mintegy 20 milliárd lejes befektetésre (1 forint = 160 lej) alighanem amúgy sem futná a román egészségügy szűkös költségvetéséből.

A Bánffy grófok egykori kúriája még így, romjaiban is impozáns. Az udvaron maguk elé bámuló betegek lődörögnek, akik, amikor megpillantanak, a rácsoknak feszülve könyörögnek cigarettáért. Ruházatuk elnyűtt, ábrázatuk, hajuk elhanyagolt, fogaik helyén - még a fiatalabbaknak is - csak csonkok. Elmebetegeknél ez "megszokott", a rendszeres gyógyszeres kezelés egyik mellékhatása. Néhányan csak a kolléga "beáldozott" cigarettásdobozát figyelik mohón, olykor fel-felnyögve, mások egymás szavába vágva mesélik élettörténetüket. Legtöbbjük sorsa nagyon hasonlít egymásra: valamikor saját lakásuk volt, amelyet elfoglaltak, magukénak tekintenek hozzátartozóik, az elmebeteg rokont örökre a tébolydában felejtve.

Kerek félórát várakoztatott az igazgató a kapunál: úgy látszik, ennyi idő kell, hogy rendet teremtsenek a hálókban. Ilea doktoron látszik, hogy nehezen tudott nyugalmat erőltetni magára. Aggodalma végül is érthető, hiszen nemrég jelent meg róla a kolozsvári sajtóban, hogy a Borsára küldött külföldi segélyeknek lába kelt, és kenőpénzért alkalmazza a személyzetet. Rosszul palástolt ingerültséggel a Bánffy-kastély múltjáról mesél, de az évszámok emlegetésétől zavarba jön. Folyik a taktikázás: ő arról beszél, ami neki kényelmesebb, mi pedig örülünk, hogy szóval tarthatjuk, és közben akadálytalanul kattoghat a fényképezőgép. Egyszer aztán gyanút fog, nyugtalanul néz el-elcsellengő fotósunk után, és egy szemvillanással utána is küld egy megtermett ápolót.

A lépcsőházban már csak a pazar öntöttvas karfák emlékeztetnek a Bánffy kori pompára. A falakat évtizedek óta nem festették le, a hatalmas cserépkályhák fagyos telekről regélnek. A férfihálók egyikébe lépve megcsap a szkizofréniás betegekre jellemző "kecskeszag"; a vaságyakban a rozsdafoltos ágynemű alól kitüremkednek a feslett huzatú matracok. Az egyik tízágyas háló alig lehet 30 négyzetméteres. Mennyezetét vastag gerendával kellett alátámasztani, különben alighanem már beszakadt volna, olyan szélesek rajta a repedések. Az ebédidőt tompa harangkongás jelzi. A menü krumpligulyás hús nélkül, egy darab kenyér és egy kovászos uborka. Ennyire futja a napi 50 ezer lejes fejadagból. A gyülekező betegek egyike suttogva panaszkodik, azt mondja, bántják őket, de egy ápoló hamar elvezeti mellőlünk.

Az igazgató mielőbb ki akar jutni az ebédlőből; a konyha felé terelget bennünket. Hogy miért a nagy igyekezet, hamarosan kiderül: a hálók és az ebédlő után valódi felüdülés egy korszerűen felszerelt helyiséget látni. Kolozsvári cégek adományaiból újították fel két évvel ezelőtt. Újabb kellemes meglepetés: a hullaház felőli oldalon sorakozó munkaterápiás szobák. A német pénzből létrehozott kis műhelyekben húsz beteg rajzol, fon, kézimunkázik. A németországi, ravensburgi székhelyű alapítvány romániai fiókja a közeli Bethlen városban lévő elmegyógyintézet mellett működik, és a németek Borsán is nagyobb befektetésre készültek. Ám minthogy nem vásárolhatták meg a visszaigényelt épületet, terveik megrekedtek a rehabilitációs termek - amelyeket Ilea szerint egy éven belül kilencven beteg foglalkoztatására tesznek alkalmassá -, valamint az egy időben összesen négy személynek tisztálkodási lehetőséget nyújtó zuhanyozó megépítésénél. Az egyik melegvíz-csapot az orvos rosszalló tekintete ellenére megnyitjuk: eleinte rozsdás, majd idővel tisztuló víz folyik belőle - reménytelenül hideg víz. "A hét végén volt a fürdés, azóta kihűlt a kazán" - mentegetőzik a terebélyes főnővér, aki az egyik munkaterápiás teremnél szegődött hozzánk.

Újabb csomag cigaretta az ára, hogy a betegek kiengedjenek a kapun. A falu felől szekérzörgés hallatszik, majd szamárordítás. "Gyuszi, a csacsink - magyarázza a főnővér -, szamárszekérrel hordjuk a tűzifát." A távozásunk okán szemlátomást megkönnyebbült asszony felszabadultan magyaráz: "Az állat egy régi páciensünkről kapta a nevét. Gyusziról, aki ha fehér köpenyt látott, őrjöngeni kezdett. Erős volt, mint egy bika; rúgott, harapott. Injekciózták, meg se kottyant neki. De ennek van már vagy húsz éve..."

SALAMON MÁRTON LÁSZLÓ / KOLOZSVÁR