A jamaicai Bob Marley nyomdokain járva lett énekes, majd az 1980-as években a Black Uhuru zenekarral a reggae-műfaj nemzetközi sztárja. A jamaicai Michael Rose - aki raszta hitének etióp gyökerei miatt időnként Mykalnak írja a nevét - a százhalombattai sportközpontban rendezett reggae-táborban adott interjút a HVG-nek.

HVG: A mai koncerten harcosan kiállt Barack Obama mellett. Gondolja, ha egy fekete elnök költözne a washingtoni Fehér Házba, az megoldana bármit is a világ bajai közül?

M. R: Mi, egyszerű emberek csak reménykedhetünk, hogy a fejesek nem hagyják magukra a szenvedőket. Obamával változhatnak a dolgok, ő talán eléri, hogy a tőkések ne atombombákat gyártassanak, hanem - a maguk érdekében is - törődjenek a szenvedőkkel. Lehet, hogy nem látszik, de még mindig harcolnunk kell az egyenlő jogokért és az igazságért. A világnak össze kell fognia, különben elveszünk. Én azt javaslom, imádkozzunk mindennap, és higgyünk abban, hogy változhatnak a dolgok.

HVG: Imái már többször is meghallgatásra találtak. Például 1984-ben zenekarával megszerezte a reggae első Grammy-díját. Engedett ennek érdekében valamit a minőségből?

M. R.: Szó sincs róla. Szerintem nem számít kompromisszumnak, hogy Grammy-díjas lemezünk már az akkori világ legnagyobb független lemezkiadójánál, az 1959-ben Chris Blackwell által épp Jamaicán alapított, aztán 1962-ben országunk függetlenné válásakor Londonba telepített Island Recordsnál jelent meg. Egyébként a Black Uhuru többi sikeralbumát is ők dobták piacra. A Grammy-díj arra volt igazán jó, hogy Bob Marley után tovább népszerűsítse a reggae-t a világon.

HVG: Sikerei csúcsán mégis kilépett a bandából. Miért?

M. R.: Nézeteltérések támadtak a zenekaron belül. Semmi komolyabb veszekedés vagy ilyesmi, egyszerűen csak úgy döntöttünk, hogy váltunk, és mindenki csinálja a maga dolgát. Ekkor kávétermesztésre adtam a fejem a Blue Mountains hegyei között vásárolt farmomon. Az ültetvényeim egyébként máig megvannak, most főleg fiatalok dolgoznak ott, akiknek így van rendes munkájuk, és kimaradnak a zűrös ügyekből, a bandaháborúkból, a külvárosi bűnözésből. Én így is próbálok segíteni nekik.

HVG: Mégsem lett szociális foglalkoztató, hiszen 1989-ben visszatért, és egy elsősorban Európát és Japánt megcélzó, poposabb szólóalbum után egyre-másra gyártotta a lemezeit, amivel kulcsszerepet játszott a reggae népszerűsítésében. Úgy tűnik, sikerrel, hiszen még egy olyan távoli helyen is, mint Magyarország, tucatszám lépnek színre ilyen zenekarok. Mit gondol, van értelme annak, ha nem jamaicaiak játszanak jamaicai zenét?

M. R.: A zene mindenkit felemel - mindegy, hogy fekete vagy fehér. Még nem hallottam magyarokat, de az olaszokról például tudom, hogy jók. A közel tíz éve Jamaicában élő szicíliai Alborosie (született: 1977-ben Alberto Dascola néven - a szerk.) például egyike a legnagyobb mai reggae-sztároknak. Az Udine melletti Osopóban rendezett Rototom Sunsplash fesztiválon pár napja közösen is előadtuk az egyik számomat.

HVG: Jamaicaiként mégis könnyebb lehet a dolog, nem igaz?

M. R.: Ma biztosan, de amikor az 1970-es évek elején elkezdtem tehetségkutatókra járni, miközben Jamaica északi partján hotelekben vendéglátóztam, sokkal nehezebb volt. Akkoriban évekbe telt összehozni egy stúdiófelvételt, még több macerával járt megjelentetni egy-egy számot. Kezdő zenészként felkerülni a slágerlistákra pedig egyenesen lehetetlen volt. Nem úgy, mint most, amikor a tehetséges pályakezdő jamaicai énekesek és dj-k ripsz-ropsz felvesznek egy számot a digitális házi stúdiójukban, elküldik valamelyik kiadónak, az megjelenteti egy válogatáslemezen vagy közzéteszi az interneten, és máris az amerikai Billboard-listán virít a friss szerzemény. Nekünk rögösebb utat kellett bejárnunk. Amikor a vendéglátózást feladva visszamentem Jamaica fővárosába, két évig csak próbáltunk Duckyékkal, azaz Derrick Simpsonnal, a Black Uhuru egyik alapító tagjával. Nyomtuk, csak nyomtuk Kingston Waterhouse nevű negyedében, aztán 1977-ben beérett a dolog, tagja lettem a Black Uhurunak. Innentől már mentek a dolgok a maguk útján.

HVG: Mit gondol a diszkósabb dancehall, és az elektronikus dub mellett legújabban feltűnő jamaicai zenei irányzatról, az újra a gyökerekig visszanyúló, culture vagy conscious néven emlegetett trendről?

M. R.: Jamaicának mindig kell valami újat nyújtania a világnak. A zene ettől még zene marad, legyünk érte hálásak Rastafarinak.

STRÁHL KATI - VAJNA TAMÁS