HVG

HVG: Meglepő megállapítást tett az Educatio című folyóiratban megjelent tanulmányában: az európai felsőoktatási reform kifejezett törekvése ellenére az új képzési rendszer bevezetése óta valamelyest csökkent a hallgatói mobilitás. Miért vált kevésbé vonzóvá belekóstolni egy másik európai ország egyetemi életébe?

H. I.: Az európai felsőoktatási térség kialakításának egyik fő célja éppen az volt, hogy - a részes államok képzési rendszerének összehangolása és a végzettségek kölcsönös elismerése révén - elősegítse a munkavállalók mobilitását. A diplomás munkavállalók pedig nyilván könnyebben indulnak külföldre, ha már egyetemistaként, főiskolásként kipróbálták, milyen hosszabb-rövidebb ideig egy másik országban élni. E törekvésben - bár a közép- és újkori európai egyetemekre is jellemző volt a peregrináció, azaz egyetemjárás - nem nehéz felismerni a 20. század legsikeresebb és legnagyobb hatású felsőoktatási modellje, az amerikai példa hatását. Amerikában természetes dolog, hogy az alapképzés után a mesterfokozat megszerzéséért más intézményben, sokszor más szövetségi állam egyetemén folytatják tanulmányaikat a fiatalok.

Két oka lehet annak, hogy az utóbbi években - méghozzá éppen a nyolc éve, a bolognai nyilatkozat elfogadásával elindított reform paradox hatására - valamelyest csökkent az európai mobilitás. Az egyik az átmenetből adódó bizonytalanság, az információk hiánya - ez előbb-utóbb nyilván megszűnik. A másikkal azonban hoszszabb távon is számolni kell. A hagyományos, négy-öt éves egyetemi képzés során viszonylag könnyű volt időt szorítani néhány hónapos vagy akár egy-két féléves külföldi tanulásra. Az ilyen típusú mobilitás sokszor a "felsőoktatási turizmus" kategóriájába tartozott, az anyaegyetem tanárai nem minden esetben ismerték el a hallgató kinti teljesítményét. Mindazonáltal én ezt is hasznosnak tartottam, mert lehetővé tette a fogadó ország kultúrájának, társadalmának, egyetemi világának megismerését - még ha ennek fejében gyakran egy évvel tovább tartottak is a tanulmányok. Ma viszont a bolognai rendszer szerinti alapképzés három-négy éve alatt vagy a még rövidebb mesterképzés közben nehezebb időt találni a peregrinációra. Ráadásul a friss diplomásokat kereső munkáltatók is a legfiatalabb jelentkezőkre vadásznak, mert őket gyorsabban és olcsóbban képezhetik ki a helyi követelmények szerint. Meg kell tehát találni azokat a képzési, oktatásszervezési megoldásokat, amelyek keretet adnak több hallgató külföldi részképzésének.

HVG: Ha befektetésnek tekintjük a külföldi egyetemen töltött időt, megtérül-e ez az elhelyezkedéskor? Keresettebbek-e a mobilitásukat már bizonyított kezdő értelmiségiek, magasabb jövedelemre számíthatnak-e, mint nehezebben mozduló társaik?

H. I.: A humánpolitikai osztályvezetők általában kevéssé kíváncsiak arra, járt-e valaki külföldön vendéghallgatóként. Annál fontosabb szempontjuk viszont a külföldi szakmai gyakorlat és a biztos nyelvtudás - ezeket pedig sokszor éppen a tanulmányok alatti mobilitás alapozza meg. Az európai csereprogramok keretében a legtöbb magyar diákot fogadó Francia- és Németországon kívül a külföldi hallgatók számára szinte mindenhol angol nyelven oktatnak, tehát attól sem kell tartani, hogy nyelvi szempontból elvesztegetett idő volna a kisebb országokban tanulni. A szervezett programokban részt vevők mellett ugyanakkor mind többen maguk szervezik és sokszor maguk is finanszírozzák a tanulmányaikat. Szerintem hamarosan ez lesz a külföldi tanulás tipikus módja: az alapképzést a saját hazájában szerzi meg a hallgató, a mesterképzéshez viszont jobb nevű külföldi egyetemet választ, ahol teljes programot kíván elvégezni.

HVG: A legnevesebb brit, amerikai, német és francia egyetemek vonzereje nyilván kiemelkedik a mezőnyből. Aki viszont ezekbe nem juthat be, a mai trendek szerint miként választ magának külföldi felsőoktatási intézményt?

H. I.: Az utóbbi években megváltoztak a mobilitás fő irányai. Egyrészt, ami minket kedvezőtlenül érint, megszűnt a közép-európai univerzitások kilencvenes évekbeli egzotikum jellege: ma a korábbinál kevesebb nyugat-európai hallgató kíván a csereprogramok keretében ebbe a térségbe jönni. A "kalandkeresők" még keletebbre, például Örményországba vagy Azerbajdzsánba mennek, akiknek pedig az a céljuk, hogy minél jobb nevű intézményeket írhassanak be az önéletrajzukba, azok a nemzetközi hírű, többnyire nyugati egyetemeket választják. Így egyre aszimmetrikusabb a helyzet: több magyar diák menne nyugat-európai intézetekbe, mint ahányan ide jönnének. Összeurópai viszonylatban pedig a mediterrán térség nagy múltú egyetemei hagyományosan vonzóbbak, mint a bármilyen színvonalas és jól felszerelt északiak. Ezt nem is tartom meglepőnek: egy korábbi tanulmányutam során magam is megtapasztaltam, milyen lehangoló a hosszú, napfény nélküli tél Oslóban.

A 2001. szeptember 11-ei merényletek óta valamelyest csökkent a világviszonylatban még mindig a legtöbb külföldi hallgatót fogadó USA vonzereje. E fordulat nyertese elsősorban Ausztrália és kisebb mértékben Európa. De az európai felsőoktatási térség jövőjével foglalkozó konferenciákon már több szó esik Kínáról, mint Amerikáról. Egyes kínai egyetemek, amelyek ma vonzó állásajánlatokkal csábítják a világ neves professzorait, tudósait, a kutatási infrastruktúra szempontjából hamarosan az amerikai egyetemek versenytársaivá válhatnak. Ugyanakkor sok kínai fiatal tanul európai egyetemeken; e fizetőképes hallgatótömeg megnyerése most az egyik nagy tét a kontinens intézményei számára. A Budapesti Corvinus Egyetemen az angol nyelvű képzési programokat szervező International Studies Center hallgatóinak mintegy 60 százaléka is ázsiai, többségében kínai anyanyelvű - igaz, közöttük vannak a Magyarországon élő kínai családok gyermekei is.

HVG: A magyar egyetemisták közül ki engedheti meg magának a külföldi tanulást? Mekkora esély van a társadalmi eliten kívülről bekerülni a nemzetközi egyetemi életbe?

H. I.: Már a nagyon megalapozott nyelvtudás komoly szűrőt, egyben társadalmi szelekciót jelent. Aki az érettségi idejére nem sajátított el - családi hátterének köszönhetően - egy-két világnyelvet, annak jóval kisebb az esélye, mivel nem is igen mer belevágni ebbe a vállalkozásba. Ahogyan 15-20 évvel ezelőtt a diploma megszerzése jelentette a belépőt a társadalmi elitbe, úgy ma egyre inkább a külföldi tanulás, a külföldön szerzett második diploma, mesterfokozat, doktori fokozat. Az is nyilvánvaló, hogy speciális támogatás hiányában a szegényebb országok diákjai nehezebben engedhetik meg maguknak a külföldi tanulást, különösen a drágább országokban. Miközben a közelmúltban Magyarországon tandíjellenes tüntetések zajlottak, Helsinkiben finn diákok azért tüntettek, hogy az ott tanuló külföldiek ugyanolyan kedvezményeket kapjanak, mint ők. Az esélyegyenlőség ügyének legfőbb szószólója a nemzeti hallgatói szövetségek európai szervezete, amely egyre erősebb érdekérvényesítő erővel lép fel. Európai ösztöndíjalap felállítását, valamint a diákmunka szabályainak egységesítését szeretnék elérni, hogy az intellektuális vagy gazdasági eliten kívülről érkezők is nagyobb eséllyel tanulhassanak külföldön. Arra is van már példa, hogy nemzeti keretekben vagy egy-egy felsőoktatási intézményben hoznak létre a hallgatók nemzetközi mobilitását támogató ösztöndíjalapot. Egy egyetem presztízsét, vonzerejét is növeli, ha saját hallgatóit eredményesen segíti abban, hogy külföldi részképzésben vehessenek részt.

FAHIDI GERGELY