HVG: A tálibok uralma alatt felnőtt, mai afgán fiatalok nem énekeltek, táncoltak, nem néztek filmeket, nőket az utcán csak burkában láthattak. Könnyű volt őket „megszerezni” a Tolo Tv-nek?

J. M.: Az idősebb generációk még emlékeznek arra, amikor – a tálibok előtti időkben – az egyetemeken rockzenekarok alakultak, a városi nők többsége kendővel sem takarta a haját, az afgán filmipar pedig virágzott. A fiatalok erről már csak a szüleiktől tudhatnak – de éppen ezért kiéhezettek a szórakozásra, a zenére, a filmre, a show-műsorokra... Afganisztánban ma mindenki tévét néz.

HVG: Itt, New Yorkban, a Lincoln Center emberjogi dokumentumfilm-fesztiválján az egyik film az önök csatornájának legsikeresebb műsorát, az afgán Megasztárt mutatta be. Megindító, ahogyan a különböző etnikai és társadalmi hátterű versenyzők drukkolnak egymásnak.

J. M.: Nagy szerencsénk volt a versenyzőkkel. Szeretetre méltó, egymás sikereit elismerő fiatalok. Afganisztánban komoly szimbolikus értéke van annak, ha egy hazara könnyes szemmel megölel egy tádzsikot, vagy egy köztudottan gazdag fiú egy szegényt, aki legyőzte a Megasztárban.

HVG: Ugyanakkor a filmen az látszik, hogy az Afgán sztár sms-sel szavazó nézői szívesebben választják a saját etnikai csoportjuk versenyzőit, mint másokat. Valóban úgy történt, hogy a tádzsikok, üzbégek, hazarák, pastuk a „saját” énekesükre szavaztak?

J. M.: Van ebben valami, de sokan meg épp azt mondják: „Az afgánok végre sms-sel harcolnak, nem fegyverrel!” A műsorkészítők etnikai háttere teljesen vegyes, így nem érhet minket az a vád, hogy elfogultak lennénk, befolyásolni próbálnánk az eredményt.

HVG: A Megasztár-történetből az is kiderül, hogy míg férfiak ezrei jelentkeznek országszerte a tévés vetélkedőre, a nők közül csak négyen-öten mernek elmenni a válogatásokra...

J. M.: ...de az a pár bátor nő szinte a döntőig versenyben marad! Az afgán Megasztár ma bizonyos szempontból demokratikusabb, mint a politikai választások, amelyeken a mai napig sok nő nem mer vagy nem tud részt venni. A műsorban sms-sel ugyanúgy hangot adnak a véleményüknek, mint a férfiak!

HVG: Megdönthetetlen tabu a tánc? Az Afgán sztár első szériájában országos botrányt keltett, amikor egy lány, akit a nézők kiszavaztak, búcsúdala éneklése közben táncra perdült, sőt a haját takaró kendőt is ledobta. Ekkor még versenyben volt egy másik lány is, ő a férfiaknál is jobban fel volt háborodva a „provokatív” viselkedésen.

J. M.: Nemcsak botrány tört ki, a versenyzőnk, Setara, hónapokig életveszélyben volt. Nem engedhettük haza a családjához. A Tolo Tv költségére lakást bérelt Kabulban, ki sem dugta az orrát hetekig. A tálibok halálosan megfenyegették, a szüleit közmegvetés övezte a faluban. Ám Setara ma afgán lányok millióinak a példaképe. Egy felmérésből kiderült, sok női nézőnk szavazott rá – nem is a hangjáért, hanem a bátorsága, a karizmája miatt.

HVG: Az önök tévéje a legnagyobb reklámbevételű és a legbefolyásosabb kereskedelmi csatorna, vannak műsoraik, amelyeket a lakosság egyharmada, több mint tízmillió ember néz estéről estére. Amikor hazatelepült Ausztráliából, gondolt arra, hogy társadalomformáló erő lehet Afganisztánban?

J. M.: Hogyne. Ez legalább olyan fontos, mint az, hogy sikeresek legyünk. Nem az a feladatunk, hiszen nem vagyunk sem civil szervezet, sem emberjogi mozgalom, de erkölcsi kötelességünk a tudatformálás. Hoztunk pár bátornak nevezhető döntést. Rádiónk indításakor, 2003-ban minden kutatás azt ajánlotta, hogy csak férfihangunk legyen, női ne. Kabulban ekkor a nők 70 százaléka burkában járt! Mégis úgy döntöttünk, hogy a rádió arculatát egy férfi és egy nő együtt fogja meghatározni: egyenrangúan, barátokként beszélgetve egymással, komoly és komolytalan dolgokról. És nem irodalmi, hanem hétköznapi nyelven, amelyet mindenki megért. A siker elképesztő. Lépten-nyomon azt halljuk, hogy a rádió hatására a családokon belül is változnak a minták, hogyan és miről kommunikálhat egymással például egy férj és a felesége.

HVG: Eszerint nemigen lehet előre kiszámítani az afgán közönség reakcióját egy-egy új produkció esetében?

J. M.: Nem könnyű feladat, tele van kockázattal. Nagy kérdés volt például, hogy a közönség hogyan fog reagálni a 24 című tévésorozatra, amelyről nyugaton is komoly viták folytak: vajon helyes-e, hogy a rosszfiúk folyton arabok? A nézettség azonban nagy, kifogásokat nem kaptunk. Az embereknek annyi elég, hogy nem afgánok a rosszak. Jellemző, hogy a közvélemény úgy tudja, a helyi öngyilkos merénylők kilencven százaléka külföldi. Valójában minden második közülük afgán.

HVG: Előfordult, hogy a társadalmi elvárások miatt vissza kellett lépniük?

J. M.: A rádióban eleinte sok nyugati számot játszottunk. Ámde kiderült, hogy hallgatóink sokkal jobban szeretik az afgán zenét, meg az indiait, az iránit és a törököt. A nyugatiak közül talán csak Michael Jacksonnak, Madonnának és a Modern Talking zenekarnak van itt némi sikere. A Megasztárban is a sok száz éves afgán népdalokat kedvelik leginkább! Az indulás évében rengeteg nézői telefont kaptunk, hogy megsértettük sokak vallási érzékenységét, a nézők kifogásolták a kivillanó női nyakakat, vállakat. Nem tudom, Magyarországon létezik-e még közösségi tévézés, vagy már minden szobában külön készülék van, de nálunk a családok együtt nézik a műsorokat, így tekintettel kell lennünk rá, hogy öregek, gyerekek is ülnek a tévé előtt. Ma már több munkatársunk főállásban azzal foglalkozik, hogy az indiai sorozatokból kikockázza, kisatírozza a nem muszlim vallási jelképeket, elhomályosítja a színésznők hasát, nyakát.

HVG: Ezek szerint az inga most visszafelé lendül, megint konzervatívabbak az elvárások?

J. M.: A női és a férfiszerepek változásával kapcsolatban nem vagyok túl optimista. A tévécsatorna 2004-es indulásakor azt gondoltam, egy éven belül levesszük a bemondónőink haját takaró sálat. Máig nem tehettük meg, ma pedig ez már fel sem merül. Afganisztán újra a vallási konzervativizmus, a fundamentalizmus felé halad, Hamid Karzai kormánya szükségtelen engedményeket tesz a szélsőségeseknek, a táliboknak. Az Információs Minisztérium tavaly a klérus nyomására betiltotta az indiai szappanoperákat. Pedig a nézők nagyon szeretik ezeket, és miután minden provokatívnak érezhető vizuális elemet kikozmetkáztunk belőlük, erre a lépésre nem is volt semmi ok. De a többi kereskedelmi tévével szemben mi nem vettük le a sorozatokat a képernyőről. Most bíróságon van az ügy.

HVG: Médiavállalkozásuk az új rendszerben jött létre, mégis konfliktusban állnak a tálibok utáni hatalommal?

J. M.: Nem próbálunk a kormánynak megfelelni. Sőt az a vád is ért már minket, hogy a tálibokat népszerűsítjük. Pedig csak nem hallgatjuk el azt, hogy sok helyen egyre népszerűbbek. Nem a médiát kéne zaklatni, hanem az okokat keresni. Újságíróink kritikusak, oknyomozó riportereinket a kormány lépten-nyomon letartóztatja. Ki tudja, meddig menne el, ha nem lenne Afganisztán ennyire szem előtt?

HVG: Ön szerint miért fordulnak az emberek a tálibok felé, miközben az önök nyitottságot sugárzó tévéje is népszerű?

J. M.: Afganisztánban ma szinte minden szempontból rosszabb, mint a tálibok megdöntésekor. Az afgán politikai elit és a nemzetközi közösség ígéretei nem váltak valóra. Minden drága, és miközben néhányan látványosan gazdagodnak, a legtöbb ember úgy érzi, semmi lehetősége jobb életre. A munkanélküliség hatvanszázalékos, a korrupció elképesztő méreteket ölt, a közbiztonság egyre rosszabb. A tálibokat csak azért támogatják az emberek, mert káosz és korrupció helyett rendet akarnak. A Tolo Tv is a biztonságért fizeti a legnagyobb árat. Védetnünk kell a sztárjainkat, nehogy valakit elraboljanak váltságdíjért vagy azért, mert megsértette a vallási fundamentalisták ízlését. Ilyen ma Afganisztán. Ebben a helyzetben elégítünk ki mi sokféle igényt milliók részére. Nekünk már az is siker, ha az emberek a szappanoperáink szereplőiről beszélgetnek, nem pedig arról, hányan haltak meg a családjukban. De a hírműsorok is nagyon népszerűek. Afganisztánban a hír nem szórakoztató műfaj, mint önöknél, Nyugaton; itt élet-halál kérdése lehet, hogy valaki tudja, mi történik az országban. És csinálunk olyan műsorokat is, amelyek nagyon afgánspecifikusak. Például van egy vetélkedőnk, amelyben a Koránból szavalnak a versenyzők – köztük sok nő –, a zsűri pedig egy muszlim vallástudorokból álló grémium. Nagyon nagy siker, ezt a műsort ugyanannyian nézik, mint az Afgán sztárt!

BOMBERA KRISZTINA

Jahid Mohseni

A legsikeresebb afgán kereskedelmi tévécsatorna, a Tolo Tv Ausztráliában nevelkedett vezérigazgatója 2002-ben, három testvérével költözött vissza szülőhazájába. Az afgán kormányban a külföldi támogatások elosztásáért felelős tisztviselő volt, majd családi vállalkozásban megalapította a Moby Csoport nevű médiakonzorciumot. A kabuli központú vállalat televízió- és rádióműsorai 11 millió afgánhoz jutnak el naponta, vagyis a lakosság egyharmadához, a médiafogyasztó közönség hetven százalékához. A multicégek és egyéb hirdetők mellett már az Afganisztánban dolgozó nemzetközi szervezetek is felismerték a tévés megjelenés jelentőségét – mondja a 38 éves Mohseni, akinek a véleményét befolyásos amerikai kormánytanácsadók is kikérik a közép-ázsiai ország helyzetével kapcsolatban.